Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1889

10 nistáknak a közoktatásra és az általános műveltségre vonatkozó, korunkat is érdeklő eszméit történeti és logieai kapcsolatban ismertetjük. Az Agrikola (élt a XV. század második felében) kezdeményezésével megindult humanista oktatás alapelvei a következők voltak: „A nemesebb, magasabb irányú tanulás tárgyai nem az anyagi haszonnal kecsegtető vagy kenyérkereseti szakismeretek, hanem mindaz, a mi önmagában nemes, a mi az embernek emberi, főleg erkölcsi létét emeli." Ez az elv nem más, mint a renaissance és a kereszténység erkölcstanára alapított humanismus. „A humánus képzettség s az erre szükséges ismeretek — bölcselők, történetírók s általában irodalmi tanulmányokból merítendők." Mivel pedig erre a czélra más, újabbkori irodalom sem elég fejlett, sem olyan kiválóan alkalmas nem volt, mint az ó-kori görög és latin : következőleg csak az ó-classicai irodalmakat vehették olyanokul, melyek a humánus műveltséget megteremteni s a köztudatban állandósítani hivatva voltak. „Az erkölcsi életre tartozó ismeretek mellett — így vélekednek Agricola és követői — a természeti tárgyak ismeretei alárendelt jelentőségűek." Ebben az elvében van az új-kori humanizmusnak egyik tévedése. Ez az elv involválja magában a reáliák elhanyagolását. A középiskolai képzésnek ezen elvből folyó egyoldalúsága már erős reactiókat volt kénytelen — és méltán — kiállani. A reálismeretek óriási fejlődése mellett a gymnasiumokat már a múlt században, valóságos anachronismus gyanánt tüntetik föl a rationalisták hangosan követelvén, hogy a reális disciplináknak is szerepkör jusson az oktatásban. Az erős támadás hárítójául előállanak a reáliskolák. De viszont az új, vagy modern humanismus — Wolf Frigyes Ágosttal élén — erösebbcn, mint valaha védelmébe veszi az ó-classicai stúdiumokat, s képző hatásukat a középiskolai tanításban elvileg kimondván, a gyakorlatban is vezérlő stúdiumokká avatja. Hogy ez a megoldás sem lehetett az igazi, a napjainkban előállott következmények igazolják. A külön intézetekre szorított reális oktatás a humanistagymnasiumok mellett még jobban zokon veszi mostani alárendeltségét, mint a hajdani mellöztetést. Elére van állítva a kérdés, melyik irányú művelés hajtott ezideig nagyobb hasznot a társadalomnak: a humánus vagy a realis-e ? Kilátás van rá, hogy a pro- és contraérvelc zűréből hova hamarább ki kell válnia a középoktatás egyediili vezéreszméjének : nevelni mindenekelőtt az embert, mint a világrend erkölcsi egyedét s egy nemzetnek culturéletében majdan számottevő tényezőt, valamennyi tehetségeinek harmonicas kifejlesztésével, a szép, jó és igaz egyetemes eszméi iránt fogékonynyá tételével. „Első és főgond — a humanismus szerint — a kifejezés és beszéd helyességére fordítandó, azután következik a szépség."