Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882

— 2b — tikailag alakító erejénél fogva oly jelentékeny eszközt, mely még- a legzordonabb és az idők és szenvedések viharai által megviselt kedélyekre is a vigasztalás mennyei balzsamát csepegteti, s az egész emberiségre javítólag, nemesítőleg és boldogítólag hat. A vallás- és erkölcstannal, mely az igaz és jó örök eszméjével különösen foglalkozik, elválaszthatatlanul össze van forrva a szép is. Az erkölcsi és vallási, legyen az gondolat vagy tett, lényegére nézve az aesthetikai természetből sarjadzik ki. Ennek jellemét kiváló tisztaságban és magasságban hordja magán. Minden anyagtól menten, fokozza az egész lelki életet a legátszellemültebb, legtisztább és legdicsőbb gyönyörig, melynek oly fönséges szárnyalást ad, mint semmi egyéb. Ebből kiviláglik, hogy a lélek lehető legtökéletesebb vallás-erkölcsös hangulata bizonyos értelemben tetőpontját képezi minden aesthetikai képzésnek; mert a vallási isteni érzeteken alapul, az erkölcsi ellenben az akarat és tevékenység irányát szabályozó élénk becsérzetekben gyökeredzik. Csakugyan a legmagasztosabb eszmék, az örökkévalóság, a halhatatlanság, az isteni gondviselés, megváltás és más örökszépségű tanok abibliának gyönyörű képei által mintegy megelevenítve, életet nyerve, lehetetlen, hogy a még fölmelegedni képes lelkeket meg ne indítsák s messze kiható gyümölcsöket ne teremjenek a szív talajában. Azért nagy igazságot mondott Garay, az a szendelelkü és vallásoskeblű magyar költő, midőn azt mondta, hogy „az értelemnek fényes termébe az érzelemnek csarnoka vezet." Hasonlólag nyilatkozik Eötvös is világhírű állambölcselmi müvében, melynek czíme : „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra", az I. kötet 447. lapján midőn azt mondja, hogy „a vallás nemcsak cultusban, hanem oly tanban is áll, melyet nemcsak érteni, hanem érezni is kell." Meg nem állhatom, hogy Eötvösnek egy másik művéből, a „Karthausi" czímű gyönyörű regényéből ne igtassak ide néhány sort, mely sorok a szépnek viszonyát a valláshoz igen szépen megvilágítják. Ezen gyönyörű regényben ugyanis ezek olvashatók : „Ki nem emlékezik vissza gyermekkorában, vagy életének egyes pillanataiban, hol vagy öröm vagy fájdalom felveré lelkét hideg egykedvüségéből, azon behatásra, melyet az isteni szolgálat lelkére tett ? Kinek szívét nem szállá meg néha ájtatosság, midőn a sötét egyházba belépett ? Kinek lelkében nem támada egy titkos vágy, s ha térdre borulva az oltár előtt, szorult szívvel elmondá ismét gyermekimádságait; s ha a szent ének, mint egy nagy áldás hangzék vissza a magas boltról : ki nem érzé vigasztaltnak, sőt boldognak magát ?" . . . Hívatkozzam-e itt a a költészet, különösen a vallásos költészet drágagyöngyeire ; kell-e bővebben magyarázgatnom vagy hosszasabban fejtegetnem azon benyomásnak, azon vigasztaló és boldogító erőnek hatalmát, mely pél-