Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1879

— 4 — vünknek, akár a sajátos kifejezéseket és fordulatokat; vagy pedig a közajkon forgó közmondások és példabeszédek ezreit nézzük, sok olyanra akadunk, mi távol multunk hónából amaz elterjedt könyv szavaként hangzik felénk. Igaz, hogy e fordítások többé-kevésbbé idegen behatások alatt készültek, bennök egyik-másik fordító nem úgy fejezi ki gondolatait, a mint beszélni szokott, hanem fogalmazását azon nyelyhez szabja, melyben legtöbb jártassága van, s annak nyelvtana szerint alkotja meg a maga nyelvtanát is, de azért a nyelvalkotó szellem vezetése mellett azok véghetetlen becsüek lehetnek. A nyelv a gondolkodó szellemnek ízült hangokban való nyilatkozása. E szerint a hang és a gondolat egymásba olvadvák, mint általában az alak a tartalommal. De valamint szólunk alakról s azt különféle módosításnak, művészi megváltoztatásnak vetjük alá, habár a tartalom szoros egysége nélkül nem gondolhatjuk : úgy elválaszthatjuk a hangot is a gondolattól. S minthogy a hangfejlés a nyelvnek létét teszi föl, azért a nyelvtan a hangtannal kezdődik, melynek körébe azon jelenetek tartoznak, melyek a nyelv érzéki oldalára vonatkoznak, a nélkül, hogy a nyelv fogalmi körét módositanák. A valódi nyelv alkotása azonban mégis csak a gyökök alkotását tételezvén föl, melyek mint csirák a szók alapját teszik, a nyelvtan további föladata a szóalakulást (szóviszonyítást és szóképzést) előadni a szótanban, s végre kimutatni, mint válnak a szók mondatokká, melyekben mint önálló alakzatok s egyszersmind a mondat egységének tagjaiként szerepelnek, — s ez a része a nyelvtannak: a mondattan. Mi célunkhoz képest a Bécsi Codex nyelvének azon sajátságairól szólunk, melyekről a nyelvtan alaktani része értekezik. Tehát tekinteni fogjuk szóban forgó Nyelvemlékünknek hangtani sajátságait, majd szóviszonyítását és képzését. I. Hangtani sajátságok. 1. Ha az Árpád-kori nyelvemlékeket figyelmünk körébe vonjuk, s ami kevésre akadunk, egymással összevetjük, azt fogjuk találni, hogy majdnem általános volt a rövid magánhangzóknak a mainál egy fokkal zártabb kiejtése. Ami akkor u volt, az a mai y-nak felelt meg, ami o, az «-nak és így^ tovább. Úgy látszik, hogy e zárt hangok idő folytán mindinkább vesztettek tompaságukból. A Bécsi Codexben elvétve, talán csak a régi megszokás maradványaként találjuk még, hogy az a, ö-val, mint ez a tájbeszédben manap is történik, úgyszintén az o, w-val, kivált végzetekben, fölcserélődik ; így : lába = lábo ; drágalatos = drágalatus. Amint aztán az ö-ból lett: o, úgy lett az e-ből: ö, a magashangu nevekben, mint: bűne = bünö. És megfordítva: a mai ö vagy <?-nek is felelt meg: e; pl. idő = ide; teremtő — teremte. A mennyiségi képző, mely mai alakjában /-ve 1 fordul elő, itt kivétel nélkül í-vel használatos : annyi = ane; azannyi = azane. S amint a HB.-ben egyenlő változást mutatott az i és ü, úgy találjuk itt is, hogy az zi'-nek (mint az z-nek) csakugyan e felel meg, mint ebben: elleni, ellő = iilleni, üllő; lóra elleni 173. lap. Az éles é még, úgy látszik, nem szerepelt oly mértékben, mint utóbb ; számos szó nemcsak a képzőben, hanem