Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1852

« az én kísérletem hajótörést szenvede. — Napok múllak, jót roszat megkísérték a fiúnak részint tehetetlensége, részint dacoskodása miatt, de sokáig sikeretleniil. Végre egy szüneti délután engedék neki szobában magam előtt időtöltésül egy kevés kedvszerinti gyermekes mulatságot, s közben így szólít meg: én most pap leszek és prédikálni fogok. Én az alkalmon kapván azonnal válaszolám neki: Igen ám, de a papnak sokat kellene tudni, ám legyen s prédikálj! A fiu: De hát mit prédikáljak? Én: Fogd elé a vallástant s a feladott leckét prédikáld el; s a fiu fogja könyvét, ínég leckéjét nem tudván, s mint mondám neki, cselekvék. A fiu: Szabad hangosan mondanom? É n : Sőt ugy kell, mivel a pap, mint tudod , hangos szóval szokott prédikálni és nem könyvből, hanem könyv nélkül. A fiu: Ugy, de én könyv nélkül nem tudom. Én: Végy elő egy kérdést, azt pontonkint, ismételve olvasd, azután próbáld könyv nélkül; meg fogod látni, hogy te is fogsz tudni könyv nélkül prédikálni. A f i u : Hát ha azt könyv nélkül el fogom tudni prédikálni ? Én: Akkor végy más leckét, és azon szerint cselekedve prédikálod azt is. És kétkedik-e valaki, hogy ez ártatlan tanítási mód nem sikerült? Teljesen és a legszerencsésebben sikerült. Ez tette le alapját igyekezetének, melyet év végéig folytonosan tanúsított. A gyermek saját előmenetelén határtalanul örvendett; de én még inkább, hogy neki és szüléinek kimondhatlan örömet eszközölhettem, s hálát adék Istennek, hogy engemet e gyermekben ennyire megvigasztalt. Nem dicsekvém e dologgal senkinek; de annál inkább áldám a Mindenhatót, hogy a lélek kifejlesztése melleit még erkölcsi jóllétét is előmozdíthattam. Történék egykor, hogy az atya ép próbatétel alkalmával lepte meg fiát véletlenül. Rövid üdvözlések után felhozám a gondos atyának ép alkalmas időben történt jövetelét, minthogy jó fia által eddig tett előmenetelének tanúja lehelend. 0, nem vagyok én oly szerencsés apa, mond ő, hogy annak örvendhetnék, az én fiam sokkal gyengébb, hogy sem atyai szivemet azon vigaszszal tölthetné be, mint más jó gyermekek! Ne higye, jó ur, válaszolám én, a fiu megelégedését fogja eszközleni. Igazán? közbe szólal az igazgató, a fiu arnyit tett volna már? Igen, mondám én, a fiu teljesen kielégitendi várakozásaikat. Csodálkozva várák mindketten a próbatételt, mi azonnal meg is kezdetett. A fiu, látva édes atyját, örömtől áradozott keble azon öntudatnál fogva, miszerint ma mennyire meglependi azt kielégítő feleleteivel. Talán kétkedik a c. olvasó ? de ugy van : magam elérzékenyültem, látván az aggódó atyát örömkönyek közt kisérni most kedves magzatának, kiben még reményt sem mere ezelőtt támasztani, helyes feleleteit. Szerencsésen bevégezvén a váratlan sikerű próbatételt, mond az igazgató : csodát tett e gyermekkel; az Isten megfizeti önnek kittirését;, melyet vele oly nagyszerűen tanúsított. S nem engede nyugtot, mig el nem beszélém neki, mikép vetéin meg első alapját e csodaszerü igyekezetnek. Midőn híven, mint történt, elbeszélém ; álmélkodott az egyszerű módon, mely minden mesterkélést fölülmúlt. Álljon itt még egy példa konokságáról, melyet hasonlag különös mód állal javiték meg: Tanintézetünkben akkor divatozott azon szép szokás ; miszerint tápszeres növendékeink kőiül minden tanár névnapján egy kettő köszöntő szónoklattal lépett fel. Én egy ily alkalmat használni akarván, hasonlóul késziték 12 éves dacos növendékemnek pár sort. Az elérkezeti napon a tanári testület néhány tanulóval vonul az akkor névünneplő költészeltanárhoz. A tanulók mind szépen elszavalák köszöntéseiket; enyimre kerül a sor, mit hallván tanártársaim egyike, bámulását kezdi nyilvánítani a szavalandó fiu fölött. Ez a nyilvánított bámulást daccal viszonozta s szót sem szól. Én ismervén a gyermek kedélyét, nem eröltetém, hanem latinul okát adám a fiu dacoskodásának s azzal szobámba térérik vissza mint csataveszteltek. Itt a gyermeknek gyöngéd szemrehányásokat tevék, s elébe adám, mennyire megszégyenített dacoskodásával engem is önmagát is; de egyszersmind hozzá tevém, hogy a hibát még jóvá tehetni az által, ha délben ebéd alatt, szavalná el mindnyája előtt. A gyermek erre rám néz s kérdi: és azután nem fog neheztelni? (t. i. én) sőt szeretni foglak, mondám — és az egyezés megtörtént. Az ebéd elérkezék, a szokásos felkö-