Századok – 2023
2023 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Richly Gábor: A Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ története, 1980–2020 (Hammerstein Judit)
TÖRTÉNETI IRODALOM rius segéllyel vállalt szolidaritást a honvédő finn néppel. A korszak magyarországi ideológiai megosztottsága ugyanakkor a finn viszonylatot sem hagyta érintetlenül: az urbánus értelmiség nem nagyon mutatott nyitottságot a finn kultúra iránt. 1945 után a Rákosi-rezsim pedig a finn kapcsolatok terén is tabula rasát hirdetett: a néprokonság-alapú megközelítést a soviniszta ideológia részének tekintette, így a relációra egy jó ideig a kiüresedés várt. A finn példa kiválóan szemlélteti, hogy miként befolyásolták a kétoldalú kulturális kapcsolatokat, az intézetháló működését a kurzusváltások, az ideológiai környezet, az elvárásrendszer átalakulása. 1945 után például lehetetlenné vált az érdemi kulturális kapcsolattartás a nyugati országokkal, így a berlini, bécsi és római intézetek tudományos tevékenysége feleslegesnek bizonyult. A hírszerzés, valamint a magas rangú „elvtársak” elszállásolása mellett feladatuk a Klebelsberg Kuno által korábban kifejezetten kontraproduktívnak, károsnak ítélt propagandára, a szocialista kultúra eredményeinek népszerűsítésére korlátozódott. Intézetalapítás pedig csak a szocialista, illetve a fejlődő országokban jöhetett szóba. Iránymódosításra majd az 1960-as években kerülhetett sor, egyrészt Kádár és rezsimje nyugati elfogadottságának elősegítése, másrészt a nyugati világ technikai, ipari know-how-jának ellesése céljából. A nyitás szándéka a nyugati országok irányában felértékelte a finn reláció szerepét - Finnország volt az első nem szocialista ország, amellyel Magyarország kulturális egyezményt kötött -, ami végül az 1980-as intézetnyitáshoz vezetett. A kötet külön erénye a különböző korszakokban születetett kulturális diplomáciai koncepciók ismertetése. Míg az 1960-as és 1970-es években az intézetektől elsődlegesen a kulturális propagandát várták el, az 1980-as évek derekától az ideológiai kontroll ellenére az intézeti tevékenységi kör kiszélesedett, sőt megfogalmazódott egy realisztikusabb Magyarország-kép közvetítésének szándéka is. A rendszerváltás után, az 1990-es évek elején az össznemzeti, egységes magyar kultúra, a magyarságkép pozitív alakítása mellett azt is célul tűzték ki, hogy az intézetek újra tudományos műhelyekként, külföldi művelődési centrumokként működjenek. Kifejezetten tanulságosak a helsinki intézet megnyitását kísérő dilemmák (épület kiválasztása, fizikai láthatóság és célközönség kérdése, ideológiai, politikai, illetve presztízsszempontok szerepe stb.) kiváltképp azért, mert ezek a megfontolások a 2010-es évek során is rendre visszaköszönnek majd. A helsinki intézetet 1980-as alapításakor a finn főváros központjától viszonylag távoli munkásnegyedben helyezték el egy irodaház emeletén, a testvérpártokkal való kapcsolattartás, a propaganda- és a hírszerzői tevékenység igényéhez igazodva. A rendszerváltás után, 2002-ben az intézet minden tekintetben jobb adottságokkal rendelkező épületbe költözhetett. Az új épület kiválasztása körüli megfontolások szintúgy általános érvényű kérdéseket vetettek fel. Elsődlegesen azt, hogy a költséghatékonyságot, illetve a befogadói környezet átalakulását szem előtt tartva vajon a házszerű működési forma tekintendő ideálisnak - ez rendszeres programok befogadására alkalmas székházat igényel -, vagy célszerűbb a programalkotáskor csak külső helyszínekben gondolkodó, projektszemléletű, ügynökségi (irodai) tevékenységre helyezni a hangsúlyt. Richly a helsinki intézet történetén keresztül finoman rámutat a magyar államigazgatási környezet rezsimeken átívelő, illetve a rezsimváltásokkal is összefüggő gyengeségeire is, így például a döntések erőteljes személyfüggőségére. A fenntartó folyamatos átalakulása, a felügyelő szervezetek, főosztályok gyakori, egyes időszakokban szinte évenkénti átszervezése mellett visszatérő problémának bizonyult a hálózat finanszírozhatóságának kérdése. A forráshiány, az üzemeltetési költségek és a programok megvalósítására fordítható források közötti gyakran egészen súlyos aránytalanság, a forrásokról szóló döntések késlekedése, majd a források megkésett kihelyezése a szakmai működést, a programok tervezhetőségét sodorta veszélybe. Az alternatív megoldások, rugalmasabb, költséghatékonyabb működési formák bevezetéséről szóló gondolkodás pedig gyakran átgondolatlan, kapkodó takarékossági intézkedésekhez vezetett. Nemcsak a hálózat átstrukturálásának igénye merült fel visszatérő jelleggel, de időről időre egyes intézmények fenntar833
