Századok – 2023
2023 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Dévényi Anna: Nemzetnevelés-parafrázisok. A nemzetépítéstől a hatalomkoncentrációig (Bánkuti Gábor)
TÖRTÉNETI IRODALOM dűség Tacitusig visszavezetett, toposzokkal megalapozott értékelése nyomán a válság analíziséből bontakozik ki a megtisztult, önzés nélküli, tökéletes állam víziója. A német nemzetnevelési koncepciók közös jellemzője ugyanis, hogy - és ebben világnézettől függetlenül a felvilágosodás örökösei - „gyógyszerként” hittek a nevelés erejében a nemzetet feszítő válságok idején (47.). Ez a válság jelentőségének tudatosodását feltételezi, erre utal az addig leginkább az orvosi és teológiai szaknyelvben használt, eredetileg a fordulópont-jelleg kifejezésére használt krízis fogalmának éppen erre az időszakra tehető jelentésbővülése, az „általános” válság jelzésére való használata is. Dévényi a német filozófusok és pedagógusok által a 18. század végétől a 20. század közepéig megfogalmazott koncepciókat értékelve meggyőzően vezeti le a krízis és a nemzetnevelés-koncepciók összefüggéseinek relevanciáját, kijelölve ezzel a hazai változatok vizsgálatának fókuszát is. „Társadalmunk jellemző vonása ma a tökéletes zűrzavar” - vallotta 1908-ban Imre Sándor (56.), és e liminoid állapot (Roger Griffin) érzékelésével valójában nem mondott újat, hanem inkább a modernitás strukturális jellemzőjét ragadta meg. Hamvas Béla a válságirodalomról elmélkedve a „modern apokaliptika középpontját” mint „vallásos” válságot észlelte (88.), és az egész nemzetet átfogó tervszerű nevelés gombosi követelménye (91.) szintén ebből az alapvetésből indult ki. Nem véletlen, hogy Magyarországon először Imre Sándor használta tudatos tartalommal a nemzetnevelés fogalmát. Mivel a kilábalás Imre szerint is közös erőfeszítést igényel, az egységes szellemű nevelés gátjának - pártpolitikai szempontból következetes apolitikussággal és sajátos módon - a szocialista és a katolikus nevelési alternatívát nevezte meg. Ügy vélte, az állam érdeke, hogy apparátusát a tudomány szolgálatába állítsa, így teremtve meg az egyenlő esélyeket biztosító, igazságos, méltányos és a nemzet haladását szolgáló oktatásügyet. Mindezt objektív és tervezhető folyamatként látta, miközben nem asszimilációt, hanem integrációt, sőt inklúziót sürgetett. Több más személyes és szakmai tényező mellett már csak a politika és a tudomány kapcsolatára vonatkozó, naivnak bizonyuló felfogása és antiklerikális nézetei miatt sem juthatott neki szerep a Horthy-kori oktatáspolitikában. A krízis-tudat az 1920-as évek Magyarországán már nem csupán a filozófiai, művészeti, irodalmi és tudományos Hochkultur képviselőinek privilégiuma, hanem érthető módon társadalmi tünet. A nevelés kérdése ezzel összefüggésben is lett központi, politikai kérdés. Gömbös kezdetektől hangoztatta a (gazdasági) válság nem gazdasági természetű okait és annak morális dimenzióit, valamint következetesen vallotta az „új típusú állam” és az „új típusú ember”, a „lelkek harmóniájára épülő diktatúra” szükségességét (99.). Gömbös és a hozzá kapcsolódó szűkebb hatalmi kör, elsősorban Béldi Béla és Marton Béla fogalmi hálójában a nemzetnevelés gyakran felbukkanó fogalma ugyanakkor nem töltött be elsődleges szervező funkciót, hanem a „céljellegű” hívószavakhoz kapcsolt „eszközjellegű” fogalom volt (91-94.). A Nemzeti Egység Pártja által megtestesített „nemzeti öncélúság” társadalmi elfogadtatásának - a „téglahordók” kinevelésének - tervszerűen irányított eszköze, melynek célterülete a NÉP és annak úgynevezett „társadalmi tevékenysége”, a közoktatás, valamint a sajtó és a közművelődés színterei. „A nemzetirányítás eszköze egy szóban összefoglalva: a propaganda. [...] Maga a propaganda egyetlen lényeges tartalmi elemmel bír és ez: a nevelés” - összegezte brutális nyíltsággal Béldi Béla a „Nemzeti Egység hatalmas szervezete” víziója megteremtésének lényegét (102.). A Nemzeti Egység Pártja propagandaosztályának vezetője Nemzetirányítás című, 1935-ben cikksorozatban közölt, majd különlenyomatban is megjelent írásában részletesen foglalkozott a nemzetnevelés kérdésével, funkciójával és megvalósításával. Ehhez képest joggal merül föl a kérdés: „Találhatók-e eltérő szemantikai mezők a pártpolitika és a művelődéspolitika fogalomhasználata között, vagy közös, egységes és tudatos társadalompolitikai programnak tekinthetjük ezeket?” (8.) A Béldinél és Gömbösnél jóval képzettebb, a tudománypolitikában a korszak kezdete óta meghatározó Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterként milyen jelentést adott a programjában 617
