Századok – 2023
2023 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Koloh Gábor: „Szántani lehet, de vetni nem muszáj”. Az ormánsági egykézés történetei (1790-1941) (Papp István)
TÖRTÉNETI IRODALOM hogyan tárgyalt és egyeztetett a magyar hatóságokkal, a nádorral, a bécsi kormányszervekkel, a Habsburg katonai és politikai tisztségviselőkkel. Reményeim szerint a budai pasák levelezése révén világossá válik majd, hogy Közép-Kelet Európa sorsáról nemcsak a két nagyhatalom központjában, hanem helyi szinten is hoztak döntéseket. Jelenleg négy helyen folyik a témába vágó forráskiadó tevékenység: az ELKH BTK Történettudományi Intézetében, a Salzburgi Egyetemen, az Osztrák Tudományos Akadémia Balkán és Kelet-Európai Intézetében (Arno Strohmeyer vezetésével digitális formában), valamint a Szegedi Tudományegyetemen az ELKH-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoportban a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéken. Itt kell megemlíteni, hogy az elmúlt évtizedekben kezdett bécsi kutatásokat talán be sem lehetett volna indítani Fazekas István áldozatos levéltárosi tevékenysége nélkül, aki darabszintű katalógust készített a 16-17. századi magyar vonatkozású anyagról, s ezt a munkát utóda, Oross András is hasonló alázatossággal folytatja. A segítségükkel megkezdődött kutatás egy új sorozat elindulását is eredményezte, amelynek sajtó alá rendezésében az említett kutatóhelyek vezetői és tagjai vesznek részt. Külön pozitívum, hogy a budai pasák levelezését közlő sorozat a két magyarországi kutatóhely, az BTK Történettudományi Intézete és a ELKH-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoportjának otthont adó SZTE BTK közös kiadványában jelenhetett meg. Meggyőződésem szerint a most bemutatott kötet jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a Magyar Királyság nagyobb figyelmet kapjon a 16-17. századi Európa történetének kutatásában. Papp Sándor Koloh Gábor „SZÁNTANI LEHET, DE VETNI NEM MUSZÁJ” Az ormánsági egykézés történetei (1790-1941) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Bp. 2021. 378 oldal Az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt az érdeklődés a 20. századi magyar történelem egyik legbonyolultabb eszme- és politikatörténeti jelensége, a népi mozgalom iránt. Míg 1990-et követően nagyjából két évtizedig kevésbé tűnt a nép iség fontos témának, mára megváltozott a helyzet. Egy új kutatói nemzedék színre lépésével sora születnek a mozgalomhoz tartozó személyiségek életrajzai, a határon túli magyarság körében releváns népi áramlatokat bemutató kötetek, mérlegre került a népi szociográfusok teljesítménye, és végül, de cseppet sem utolsó sorban, több, az irányzathoz szorosan köthető terület, így a népi tehetségmentés vagy a kelet-európai népek együttműködése tárgyában fontos tanulmányok és monográfiák láttak napvilágot. Ez utóbbi hullámhoz köthető Koloh Gábor alapvetően, de nem kizárólagosan társadalomtörténeti ihletettségű monográfiája, amely tíz évnyi kutatómunka eredményeit tartalmazza. A szerző - szépen leképezve egy klasszikus történészi életpálya első állomásait - előbb szakdolgozatának, majd doktori disszertációjának keretében dolgozta fel az ormánsági egyke-kérdést, pontosabban szólva több metszetben mesélte el annak történeteit. Már a cím is kifejezésre juttatja a szerző azon szándékát, hogy az egyre inkább általánossá váló, historikusi szemlélethez alkalmazkodjon, és a végleges, lezárt elbeszélés szigorúságát hirdető „történet” kifejezés helyett a többszólamúságot érzékeltető többes számot használja. Mindez a megfogalmazás csupán az alcímben szerepel, a főcím ugyanis egy figyelemfelkeltő ormánsági közmondás. Ahogyan kéSZÁZADOK 157. (2023) 3. SZÁM 606
