Századok – 2023
2023 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bartha Akos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten, 1944-1945 (Joó András)
TÖRTÉNETI IRODALOM az ellenlépések időszerűségét. Az utólagos vallomások és visszaemlékezések révén ugyancsak nehézségekbe ütközik fölmérni a fegyveres ellenállás valós nagyságrendjét. A szerző ugyanakkor bizton építhetett a különböző fegyveres testületeken belüli személyes kapcsolati hálók kutatására. Mondanivalóját néhány sorsdöntő fordulópont (1944. március 19., 1944. október 15., Budapest ostroma) köré szervezi, alaposan körül is járva az említett események jelentőségét és körülményeit. Bartha mélyebb jelentésárnyalatot hordozó címmel {Szomorú vasárnap) irányítja figyelmünket egy-egy (sokszor felettébb vitatott) eseményre, mint például Ságvári Endre halálának körülményeire, amely a kötet különösen érdekes fejezete {Kar a gőzért, Endre! 44-49.). Több fejezet is a két nevezetes, szomorú vasárnap (március 19. és október 15.) közötti összefüggések részleteit tárja fel előttünk lépésről lépésre. Nagyon lényeges, hogy az ellenállás szereplőinek motivációit a szerző az 1944 márciusa előtti (még szuverén) törekvésekre vezeti vissza. A nyitó fejezetekben Bartha Ákos rámutat például arra, hogy az ország megszállásának milyen előzményei voltak, és miért érte a háborúból kiválni szándékozókat, illetve a független magyar politika híveit készületlenül a kedvezőtlen fordulat, s ennek ellenére miképpen sikerült - viszonylag hamar - a későbbi ellenállás sejtjeit kialakítani, esélyt teremtve a remélt, sikeres akciókra. A szerző bemutatja azokat az 1944 márciusa előtt működő szervezeteket, amelyeknek korábban is szerepet szánhattak a fegyveres ellenállásban (így például a Magyar Tűzharcos Szövetség). Kérdéses, hogy a Kállay-kormány idején tapasztalható elnézőbb sajtópolitika, amely titkon vagy nyíltabban táplálta az angolszászokkal való megegyezés reményét, vagy a britek és amerikaiak felé kiépített számos, olykor alig áttekinthető szál játszott-e döntőbb szerepet az ellenállási hajlandóság fennmaradásában. A brit Special Operations Executive (SOE) sokáig bizakodó maradt, sőt az illetékes szövetséges főparancsnokság (Henry Maitland Wilsonnal az élen) optimizmusa is csak lassacskán párolgott el a német megszállást követő két hét során. Természetesen az esélyek és egyben a módszerek, valamint a kilátások is egészen mások voltak, ameddig Horthy a helyén volt, és jogi és alkotmányos tekintetben továbbra is legitim kormányzat alatt működött az ország: ekkor még fennállt egy felülről irányított fordulat lehetősége. Az angolszászok egészen 1944 szeptemberéig lehetségesnek tartották a kiugrást, a fronton bekövetkező események azonban gyorsan felülírták ezt a reményt. A magyar ellenállás sikertelenségét leginkább belső okok magyarázzák, de a kívülről várható segítség sem volt hatékony és összehangolt; annak ellenére, hogy 1944. július elején egy másik tiszt társaságában magát az SOE főtisztjét, a magyar ügyek korábbi londoni irányítóját dobták le ejtőernyővel a Dunántúlon, hogy Budapestre eljutva ellenállókkal és akár németellenes politikai körökkel kapcsolatba lépve érjen el eredményt. A két tisztet a németek szinte azonnal elfogták. A brit és amerikai akciók nem voltak sikeresek a Magyarországnál sokkalta fontosabbnak tekintett jugoszláv vonalon sem a brit érdekek szempontjából. Bartha Ákos (indokoltan) arra is felhívja a figyelmet, hogy miközben erkölcsi értékítéletünk és a háború végkimenetele alapján nem kérdőj élezzük meg az ellenállás hősiességét, elfeledkezünk arról, hogy a rosszul felmért vagy egyenesen dilettáns akciók végeredménye gyakran értelmetlen emberáldozatokkal járt. Az Álarcosbál életre-halálra című főfejezet ismerteti a kisegítő karhatalmi alakulatok, azaz a „KISKA” szerepét az ellenállásban. A fejezetek itt topográfiai felosztást kaptak, de mindig egy-egy nagyon érdekes hátterű és előéletű főszereplő áll a középpontban: Angyalföld esetében például Gidófalvy Lajos, míg Zugló tárgyalásakor Zsabka Kálmán, aki lényegében „magyar fajvédő alapon” állt. A kötet a háborút követően is üldöztetést szenvedő Demény Pál és Weisshaus Aladár működésének is bővebb teret szentel. Az ostrom alatti Budapesten zajló ellenállási tevékenység szövevényes történéseit a szerző sok részletet kiemelve, ismereteinket nagyban árnyaló módon mutatja be. A mű levéltári dokumentumok mellett helytörténeti gyűjtemények anyagaiból is merített. A szerző nem mulasztotta el azt sem, hogy részletesebben méltassa mindazok segítő közre399
