Századok – 2023
2023 / 6. szám - IN MEMORIAM - Nomina nuda tenemus. In memoriam Miskolczy Ambrus (1947–2023) (Nagy Levente)
IN MEMORIAM MISKOLCZY AMBRUS hogy a fennkölt szabadságeszme miként fonódik össze véres polgárháború árnyékát előrevetítő etnoszociális indulatokkal. Továbbá Petru Ratiu (1805—1875) görögkatolikus, majd ortodox pap munkái: forradalomellenes forradalomtörténete, amelyet 1848-1849-ben a váradi börtönben írt magyarul a magyar nemzeti közvélemény ellen, valamint románul a románoknak írt önéletrajza. Ezeket eddig senki sem akarta kiadni, mert sok magyar és román érzékenységet sértett. Miskolczy Ambrus azért is vonzódott a különféle érzékenységeket sértő figurákhoz, mert ő maga is szerette a provokációt. Sokszor hangoztatta, hogy azért ír úgy, ahogy, mert szeretne fellépni a historiográfiai unalom ellen. Azt is vallotta, hogy a történetírásban nincsenek kimerített problémák, csak a problémáktól kimerült történészek. Saját maga is megvallotta „kötekedő hajlamát”, de hozzátette, hogy magatartása „organikus és genetikus”, valamint, hogy tisztelettudással párosul. Ugyanakkor a korunkban tökélyre fejlesztett sértődéskultúrát nem művelte. Stílusa szarkasztikus és ironikus volt, de nem sértő. Gyakran mondogatta: sapienti sat. A vitát viszont szerette, mert szerinte „a vita mindig alkalom a számvetésre, továbbgondolásra, pontosításra, és ösztönzés további kutatásra”. És vitatkozás közben a játékszabályokat mindig betartotta. A felfokozott érzékenységek légkörében emberileg és tudományosan hiteleset kell produkálni — vallotta. Sokszor elmondta és leírta, hogy munkássága három — egymásba játszó — témakörben oszlik meg: a soknemzetiségű együttélés a Duna-tájon, a modern nemzeti mitológiák és a magyar demokratikus politikai kultúra. Hosszú idő kell ahhoz, hogy e három témakörben megjelent írásait kellő mélységben feldolgozhassuk. Annál is inkább, mert ez az anyag hatalmas. Munkabírását mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Magyar Tudományos Művek Tára 664 publikációját tartja nyilván, az ELTE oktatóinak azon kiválósági listáján, amelyet a 2007-2017-ben kiadott könyvek alapján állítottak össze, az első helyen állt. Az egyik legmeghatározóbb műve kétségtelenül a háromkötetes Erdély történetéi írt kilencedik és tizedik fejezetek {Erdély a reformkorban, Erdély a forradalomban és a szabadságharcban, összesen 232 oldal), melyek egyben kandidátusi disszertációját is képezték. Az egyik legfontosabb kérdés, amire választ keresett ebben a két fejezetben, és ami ma is különösen aktuális: miként birkózunk meg az erőszak problémájával? Az 1848—49-es forradalom és erdélyi polgárháború bemutatásakor igyekezett a korábbi magyarázó modelleket (melyeket ő vulkanikus és agitátor modelleknek nevezett) megkérdőjelezni, sőt egyenesen érvényteleníteni. Azt hangsúlyozta, hogy a polgárháború önpusztító tragikus mivoltából képesek voltak tanulni a harcoló felek vezéregyéniségei, akik azért is keresték a megegyezést, hogy máskor ne lehessen őket egymás ellen kijátszani. Munkásságának legnagyobb részét kétségkívül a magyar—román történeti és művelődéstörténeti kapcsolatok kutatása tette ki. Az 1992. november 27-én 1213
