Századok – 2023
2023 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Sándor – Kecskés D. Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945–1990) (Barta Róbert)
TÖRTÉNETI IRODALOM miniszterelnök Magyarországon. A magyar-olasz kapcsolatokat tárgyaló írásból kiderül, hogy a kétoldalú viszonyokat súlyosan megterhelő 1956-os forradalom leverése után csak az 1970-es évek végén normalizálódott Róma és Budapest viszonya, melynek csúcspontjaként egy magas rangú baloldali olasz pártküldöttség vett részt Nagy Imre és társai 1989-es újratemetésén. Sajátos és nem klasszikus módon bilaterális jellegű volt Magyarország kapcsolata a Szentszékkel, hiszen a vatikáni diplomácia fókuszában döntően egyházpolitikai kérdések álltak, melyekben Magyarország esetében hosszú ideig nagy tehertétel volt a Mindszenty-ügy. Az Ázsia és a harmadik világ felé irányuló 1945 utáni magyar külkapcsolatokat tárgyaló utolsó fejezet címével kapcsolatban akadhatnak fenntartásaink, ugyanis a harmadik világ (a volt gyarmati világ) mint történeti fogalom részben fedi az ázsiai területeket és országokat. Ugyanakkor a fejezet tanulmányai világossá teszik a szerkesztők törekvéseit: elsősorban a magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű országok (Kína, Japán, Izrael) és térségek (az arab világ, Latin-Amerika és Afrika „testvéri és baráti” országai) felé irányuló magyar kapcsolatokat vizsgálják. Hiányolható az indiai-magyar kapcsolatok legalább érintőleges elemzése, különösen annak tükrében, hogy az indiai vezetőszerep az el nem kötelezett országok mozgalmában jól illeszkedett a Kádár-rendszer nemzetközi békeharcot hirdető - és persze Moszkva által instruált - külpolitikájához. A kínai-magyar viszony mindvégig a szovjet-kínai kapcsolatok hullámzását követte, két fordulóponttal, amelyből az első, a kínai nyitás politikájának 1978-as meghirdetése felgyorsította a két ország közeledését, a második viszont (az 1989-es Tienanmen téri vérengzés) jó tíz évig lehűtőtte a kapcsolatokat. Ezen a ponton új és kevésbé ismert megállapítás az, hogy az 1956-os szovjet katonai beavatkozással kapcsolatos moszkvai döntés nem kínai nyomásra született, valamint, hogy Kádár János első hivatalos külföldi útja (a KKP nyolcadik kongresszusára 1956 szeptemberében) alapvetően befolyásolta a magyar vezető későbbi nemzetközi szocializációját. A korabeli japán-magyar kapcsolatoknak, melyek viszonylag későn indultak, szerves részévé váltak a sportdiplomáciai vonatkozások (főként a magyar szempontból nagyon sikeres 1964-es tokiói olimpia után), de felerősödött a japán technológiai transzfer iránti magyar igény is. Ebből később diplomáciai botrány is kerekedett, mert Magyarország a COCOM-listák (a keleti blokkot sújtó multilaterális kereskedelmi embargó) kijátszásában megpróbálta felhasználni Japánt. A fejezet utolsó két tanulmánya az ország regionális kapcsolatait tárgyalja a harmadik világgal, olyan „célországokra” fókuszálva, ahol a változó súlypontok a politikai (Vietnam, Kuba), a gazdasági, hadiipari (Ghána, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Líbia) kapcsolatokon voltak, de a romantikus, forradalmi kulturális „képzeteket” megragadó országok (Kuba, Algéria, Vietnam) esetében még a Kommunista Ifjúsági Szövetség is részt vállalt a külkapcsolatok építésében. Az 1970-es évek közepétől, az arab egység megbomlása után, valamint főként az 1990-es évek közepétől Budapest figyelme Izrael felé fordult, ez azonban nem jelentett annál intenzívebb kapcsolattartást, mint amilyen az izraeliromán viszonylatban volt tapasztalható. A kötet kapcsán kisebbfajta hiányérzet talán két területen jelentkezhet: a skandináv és a Benelux-térség felé irányuló magyar külkapcsolatok - akár regionális szintű - bemutatása tekintetében. Ennek elmaradása nyilván magyarázható terjedelmi korlátokkal, illetve a megfelelő kutatási tapasztalatokkal és eredményekkel rendelkező szerzők hiányával. Ugyanakkor Hollandia és Belgium esetében az 1945 utáni, Magyarországnak szervezett segélyakciók, Finnország tekintetében pedig az Urho Kekkonen fémjelezte sajátos finn külpolitika, mely bizonyíthatóan hatott a Kádár-rendszerre, megért volna egy rövidebb elemzést. Némi hiányérzet támadhat továbbá az 1945 utáni magyar emigráció szerepének megfelelő súlyú taglalása kapcsán (főként az Egyesült Államok viszonylatában és az informális kapcsolattartás terén) is, de ez vélhetően szétfeszítette volna a kötet tematikáját, noha az 1945 utáni magyar emigráció történetének Borbándi Gyula korábbi kutatásait és munkáit meghaladó, újabb, átfogó feldolgozására nagy szükség lenne. 1035
