Századok – 2022
2022 / 1. szám - JÁRVÁNYOK TÖRTÉNETI PERSPEKTÍVÁBAN. PESTIS, HIMLŐ, KOLERA, SPANYOLNÁTHA MAGYARORSZÁGON - Krász Lilla: Bevezető
BEVEZETŐ Az orvostörténet-írás által dominált járvány történet-írás 18. századig visszavezethető hagyományában5 a történeti patológia, azaz a fertőző betegségek (főként a pestis, szifilisz, himlő, kolera, spanyolnátha) kóroktana, valamint a pandémiák és epidémiák geográfiájának hosszú időtartamú vizsgálatai képezték a legutóbbi időkig a meghatározó tematikai súlypontokat. A 2000-es évek óta kibontakozó újabb járvány történet-írásban a fentebb vázolt orvosi és történeti krízisfogalmak egymásra vetítése révén a szitnatív nyitottságként értelmezett járványok olyan kötött, narratív struktúrában jelennek meg, amely az anamnézis-diagnózis-prognózis mintája mentén, a múlt-jelen-jövő összekapcsolására épül. Eme sajátos elbeszélésmód alkalmazásával transzparenssé válnak a krízisekre egyéni és közösségi, lokális, regionális és globális szinteken adott sikeres vagy sikertelen válaszok, a hosszabb és rövidebb távú válságkezelések során használt intervenciós regiszterek, ami egyszersmind alapot jelenthet a jelenlegi és jövőbeni hasonló szituációk felismeréséhez és megoldásához, eddig nem ismert szabályszerűségek és ciklikusságok feltárásához. 5 A 18. és 19. században kiadott, több európai orvoskar curriculumában is szereplő, paradigm atikusnak tekinthető, tankönyvként is használt európai járványtani munkák bibliográfiai összeállítását közli Heinrich Haeser: Lehrbuch der Geschichte der Medicin und epidemischer Krankheiten. 3. Aufl. Bd. 3. Jena 1882.; Erwin Ackerknecht: Geschichte und Geographie der wichtigsten Krankheiten. Stuttgart 1963. 5. Az itt következő hat tanulmányban a 16. századtól a 20. század elejéig terjedő időszakban Európát s ezen belül a korabeli történeti Magyarország és Erdély területét leginkább sújtó, négy egymást követő, illetve párhuzamosan is pusztító „klasszikus” járványos megbetegedés, a pestis, a himlő, a kolera és a spanyolnátha jelenik meg. A tanulmányokat az köti össze, hogy a szerzők a járványokat nem „kész produktumként”, manifesztálódott betegségként, hanem diagnózisként beszélik el, vagyis a járványok okozta krízisek adott térben és időben történő felismerésének és értelmezésének folyamatát igyekeztek megragadni. Különböző műfajú és különböző nyilvánosságú forrásszövegek rendszerezése, szembesítése révén kibontakoznak azok a korabeli elbeszélésmódok, kríziskezelési technikák, a hatalom beavatkozásának eltérő formái, amelyek az utókor számára többszintű — orvosi-episztemológiai, mediális-kommunikációs, hatalom- és emlékezetpolitikai — értelmezéseket tesznek lehetővé. Az első három tanulmányban eltérő időbeli metszetekben a pestis elleni védekezésnek más-más léptékekben (lokális, regionális, birodalmi szinteken) alkalmazott, alapvetően a betegek és a betegség társadalomtól való elkülönítésére, az egyén fegyelmezésére épülő gyakorlata s ehhez szorosan kapcsolódó hatalomtechnikai formációi jelennek meg. Gecser Ottó és Szende Katalin írása azt mutatja be, hogy az 1510-ben Magyarországon és Dél-Erdélyben pusztító pestis idején 6
