Századok – 2022
2022 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Két (király)választás Magyarországon. Habsburg Albert és Jagelló I. Ulászló magyar királysága
KÉT (KIRÁLY)VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON mindenképpen kísérletet fog tenni a magyar trón megszerzésére. Ezért vált szükségessé, hogy egy delegációt küldjenek Budáról Krakkóba, ennek azonban eredetileg nem volt feladata Ulászló magyar királlyá választása. A legvalószínűbb, hogy a trón betöltésével meg akarták várni Erzsébet királyné szülését, ami - ellentétben Fraknói Vilmosnak a tanulmány elején idézett kijelentésével — azt sugallja, hogy „esetleg születendő fiának trónörökösödési jogát” egyáltalán nem tagadták meg. A felmerülő nehézségekkel a lengyel udvarban is tisztában voltak, ezért az Olesnicki püspök vezette krakkói kormányzat, részben felhasználva a krakkói „önkéntes” száműzetésben élő Ciliéi Borbála özvegy császárné sértettségét és feltehető bosnyák kapcsolatait, részben kijátszva az oszmán kártyát, végső soron kikényszerítette Ulászló magyar királlyá választását, és ezzel legalább akkora szerepet játszott a polgárháború kirobbanásában, mint az újszülött fia, László trónöröklési jogának elismeréséhez kétségbeesetten ragaszkodó özvegy királyné, Luxemburgi Erzsébet. Befejezésképpen még egy kérdésre illenék válaszolni. Hogyan lehetséges, hogy Dlugosz, aki oly aprólékosan (és persze elfogultan) beszámolt a tervezett Habsburg-Jagelló házasság(ok) minden epizódjáról, szót sem ejtett a Zsigmond életének utolsó heteiben történt eseményekről — feltéve persze, hogy lett volna miről beszámolnia?175 A válasz minden bizonnyal az, hogy ha tudott is róluk, azok egyszerűen nem illettek a koncepciójába. Mint láttuk, ennek három alappillére volt: Ulászló magyar királlyá választásának kezdeményezése magyar oldalról érkezett, ehhez a magyar politikai elit egyetemlegesen hozzájárult és élvezte Erzsébet királyné szabad akaratából tett beleegyezését is. Nos, bármi történt is 1437 novemberében Zsigmond csehországi környezetében, azt nehéz lett volna ráhúzni erre az értelmezési keretre. Azt a lengyel krónikás is elismerte, hogy a Habsburg-Jagelló házasságot kezdettől a lengyelek szorgalmazták, és ha azt fel is karolta a Zsigmond állandó kíséretét alkotó magyar bárói csoport, utóbbit bajosan lehetett volna a magyar politikai elit egészével azonosítani; az pedig egészen egyértelmű, hogy a magyarországi lengyel trónöröklés soha nem élvezte Luxemburgi Erzsébet támogatását. Érdekes módon a Dlugosz által megadott kritériumok az 1440. januári „királyválasztó országgyűlésre” sem illenek, utóbbi azonban, visszatekintve, immár alkalmasabbnak tűnhetett arra, hogy az Olesnickit bálványozó krakkói kanonok felépíthesse köré azt a lengyel szempontból idealizált narratívát, amely a mai napig meghatározza az események történészi értékelését. 175 Zsigmond haláláról beszámolva a lengyel krónikás szorosan követi Enea Silvio elbeszélését, a császárnak tulajdonítva az „áruló” Borbála elfogását, majd némileg önmagának is ellentmondva beszéli el, milyen türelmetlenül várta utolsó napjaiban a haldokló uralkodó a lengyel követek érkezését és unokáinak eljegyzését. Lásd Dhigosz 179. 502
