Századok – 2022
2022 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ágnes: Németek Magyarországon, 1950–1970 (Bednárik János)
TÖRTÉNETI IRODALOM A könyv perspektívája, tematikája, forrásai alapján nem is várhatjuk, még kevésbé kérhetjük számon, hogy a kisebbségi/nemzetiségi identitást következetesen nyitott (szubjektív, szituatív, dinamikus) antropológiai kategóriaként kezelje. A múltbéli személyes döntések, az antropológiai értelemben vett gyakorlat (praxis) elemzése olyan mikrotörténeti vizsgálatokat igényelne, amelyekre Tóth Ágnes nem is vállalkozott. Csupán a tág értelmezési horizontot kínáló cím, valamint az identitás és a csoport-hovatartozás problémájának hosszas tárgyalása keltette fel bennem ezt az elvárást. E gondolatmenet konklúziója tehát nem több, mint hogy érdemes Tóth Ágnes könyvét úgy olvasnunk, ahogyan a szerző maga is ajánlja: egy sajátos szempontú politikatörténetként, amelyben a kisebbségi kérdés elsősorban „elvi kérdésként” vetődik fel, vagyis, hogy „a politikai hatalom milyen elvek mentén kívánta a társadalom speciális helyzetű nemzetiségi kisebbségi csoportjainak az integrációját biztosítani [...].” (Idézet Tóth Ágnesnek az opponensi véleményekre adott válaszából, [ http://real-d.mtak.hu/1105/ ]) Innen nézve további erényként könyvelhető el, hogy a kötet a deklarált elveken túl az alsóbb szintű igazgatás és a mindennapi gyakorlat szintjét sem hagyja figyelmen kívül. Néhány megjegyzés a könyv felépítéséről. A szerző a bevezető fejezetekkel (előszó, bevezetés, kutatási előzmények, periodizáció), valamint a szövegben és a lábjegyzetben tett utalásokkal próbálja a kötet kohézióját megteremteni. Ezzel ugyanakkor nem tudja eloszlatni azt a benyomást, hogy a „köztes” fejezetek többé-kevésbé különálló tanulmányokként születtek meg. Ez természetesen teljességgel elfogadható keletkezéstörténet egy ilyen vaskos munka esetében, de érzésem szerint szerencsés lett volna, ha ezt a mozaikosságot a szerző jobban felvállalja. Ennek hangsúlyozása híján például nehéz megérteni, miért kapott külön fejezetet a Nemzetiségi oktatás irányításának szervezete és tevékenysége és a Nemzetiségi oktatás, amelyek értelemszerűen sok átfedést, párhuzamosságot tartalmaznak. Az egyes gondolatmenetek közötti gyakoribb belső utalások, az elvileg már ismert vagy később megismerendő információkra való hivatkozások nagyban könnyítették volna az egyébként lenyűgözően adatgazdag és ezért néhol (számomra legalábbis) már-már követhetetlen részletfeltárásokat. (Egy kiragadott példa: a 272. oldaltól kezdve rendkívül részletesen követhetjük végig Kovács Péter tanulságos küzdelmeit a Közoktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztálya élén a nemzetiségi oktatás szervezése kapcsán, majd ugyanezekbe a küzdelmekbe csöppenünk vissza a 320. oldal környékén.) Ezek a nyilvánvalóan az anyag keletkezéstörténetében gyökerező adottságok persze csak a teljes könyvet egyhuzamban végignézők számára jelentenek kényelmetlenséget: az egyes fejezeteket külön-külön olvasóknak ugyanez sok esetben akár pozitívum is lehet. Mint felütésként írtam, a kötet szaktörténészi megítélése nem az én feladatom, így csupán néhány — többé-kevésbé „külsős” szemem számára feltűnő — jellemzőt emelnék ki. Elsőként mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni a szerző által áttekintett és mélységeiben is kiaknázott hatalmas forrásanyag diverzitását. Tóth Ágnes nemcsak a magyarországi állami és megyei szervek különböző szintű dokumentumait használta, hanem tekintélyes anyagot tárt föl berlini levéltárakban, az egykori NDK illetékes szerveinek irataiból is. Emellett hazai és német sajtóforrásokat és számos más forrásértékű dokumentumot (életrajzokat, visszaemlékezéseket stb.) is segítségül hívott dolgozatának egyes pontjain. Különösen finom forráskritikával szólaltatja meg a különböző forrástípusokat az internálótáborokról, azok belső életéről, az internáltak és családjaik kapcsolattartásáról, illetve a vonatkozó diplomáciai, valamint az egyéni küzdelmekről szóló fejezetben. Tóth Ágnes forráshasználata, érdeklődése és kutatói képességei hidat építenek a magyarországi németeket „kibocsátó” és „befogadó” országok politikai, közéleti diskurzusai között, ami - tapasztalataim szerint - sem a magyar, sem a német tudományosságban nem túl gyakori (egyrészt nyelvi, intézményi, kutatástechnikai korlátok miatt, de sokkal inkább a tudományos kérdésfeltevések különbözősége okán). A magyar és keletnémet politikai szervek iratainak és 226
