Századok – 2022
2022 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kertész Balázs (közzéteszi): Székesfehérvár oklevelei és levelei 1249–1526. (Lakatos Bálint)
TÖRTÉNETI IRODALOM részt fedi le. A kiadások többsége azonban régi, elavult vagy nehezen hozzáférhető, így modern szempontok szerinti újraközlésük indokolt volt. Egészen eddig összesen 34 tétel teljes szövege volt közöletlen — a közreadó összességében tehát fontos alapkutatást végzett. A fehérvári oklevélkorpusz rendkívül töredékes voltát érzékelteti, hogy a feltárt 53 dokumentum közül csak 28 eredeti kiadvány, a többi másolatból, átírásból, tartalmi átírásból vagy csupán említésből ismert (például a város saját pereinek képviseletére kiadott ügyvédvalló levelei, különféle bírói intézkedések vagy ítéletlevelek szövegében). A városi hatóság írásbeli rögzítést is igénylő feladatkörei közül más településekhez hasonlóan jelentős az ingatlanforgalmi ügyek (adásvétel, telekfelosztás, zálog stb.) részesedése, illetve egyes fontos városokkal (Sopronnal és Pozsonnyal) jellemzően adósságügyekben folytatott levelezés. Ezek mellé néhány, mai fogalmaink szerint polgári peres ügyben kiállított intézkedést tartalmazó oklevél, illetve ítéletlevél társul. A városi tanács által hozott szabályrendeleteket egy 1394. évi húsárusítási (18. sz.) és egy 1485. évi borszállítási és -kimérési statútum (46. sz.) képviseli, amelyek másolatban, illetve későbbi átírásokban maradtak fenn; az előbbit ráadásul a már teljességgel elveszett városkönyvből maguk másolták ki 1433-ban a tárnokmester kérésére. A latin nyelvű kiadványok sorából egyetlen német nyelvű darab lóg ki, de ez a 16. számú, 1381. március 20-án kelt oklevél valójában Buda, Visegrád, Fehérvár, Sopron, Kassa, Trencsén, Zágráb, Nagyszombat és Pozsony város közös kiadványa arról, hogy a városok a Hedvig magyar hercegnő és Vilmos osztrák herceg házassági szerződésében rájuk vonatkozó kötelezettségeket hűségesen megtartják, és valójában a 15. számú, egyező tartalmú latin nyelvű oklevél párja - ekként el is tér a városi oklevéladás szokványos eseteitől. Kertész a feltárt anyagot mintaszerű alapossággal és gondossággal közli, a bevezető rész végén pontosan rögzítve az átírási és kiadási elveket (50-53.). Korábbi kiadványával (A magyarországi obszerváns ferencesek eredetiben fennmaradt iratai 1448-1526. Bp. 2015.) egyező módon a paleográfiai jegyzetek itt is arab számosak, és a szövegtest után vannak elhelyezve. A tartalmi jegyzetek lapalj iák és az ábécé kisbetűivel vannak jelölve, az egész oklevéltári részben folyamatosan, tehát nem tételenként újrakezdődően. Ez nem szokványos, bár megszokható formai megoldás; a jegyzetfajták elkülönítése így is megvalósul. A paleográfiai jegyzetek egymás alá, külön-külön sorba tördelt szedése azonban néhol zavaróan szellős oldalképet eredményez. A szövegközléshez fejregeszták, illetve a tételek fizikai és fennmaradási formáit leíró precíz apparátus társul, amely a nem eredetiben fennmaradt daraboknál a szöveghagyományozódás ismertetésévé bővül. Mindez növeli a munka megbízhatóságát. Igaz, a szigorú kritikus akadhat apróbb tartalmi következetlenségekre. Például az említett 1394. évi húsárusítási statútum városkönyvi eredetéről Kertész csak a bevezetőben emlékezik meg (23.), de a vonatkozó, 18. számú tétel fejregesztájában és apparátusában erre nem utal, csak a város 1433. évi átíró oklevelének regesztájában (21. sz., 84.). Fehérvár 1445. szeptember 17-ei, a Pozsony-Komárom-Tata-Fehérvár kereskedelmi útvonal szabad használatáról szóló tanúsítványánál (27. sz.) hasznos lett volna jegyzetben (vagy a bevezetőben, ahol erről szó esik, 28.) utalni arra, hogy ugyanerről néhány nappal később, szeptember 23-án Komárom város is adott ki oklevelet nagyrészt egyező szöveggel, amelyet ráadásul ugyanott, az ELTE Egyetemi Levéltár Középkori és kora újkori oklevélgyűjteményében őriznek (fényképének jelzete: DF 250468.). Az erősen hiányos és csupán újkori egyszerű másolatból ismert 15. századvégi szőlő-adásvételi oklevél (48. sz.) esetében Kertész a bevezetőben megjegyzi, hogy a Mézesmái szőlő Zemplén megyébe esik (25.; ugyanez a névmutatóban is szerepel), ám hivatkozást azonosításához - amely nyilván a Tokaj és Tárcái határában elterülő szőlőhegyre vonatkozik - nem fűz. Bár a székesfehérvári polgárok országos kereskedelmi kapcsolatrendszerében a hegyaljai szőlőbirtoklás nem zárható ki, a nagy távolság, a kontextus hiánya, más dunántúli szőlőtermő vidékek, illetve magának a helynévnek az újkori átírás voltából fakadó bizonytalansága (Mézesmái mellett Meszesmái is elképzelhető) miatt a megfeleltetésben nagyobb óvatosság volna szükséges. Az újkori másolat a pecsét rajzát is tartalmazza, ennek alapján a gyulafehérvári Batthyaneumban őrzött oklevél egyértelműen Székesfehérvár kiadványaként azonosítható 210
