Századok – 2022
2022 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyáni Gábor: A történeti tudás (Simon Zoltán Boldizsár)
TÖRTÉNETI IRODALOM szerepe révén, a könyv egyszersmind a hazai és a nemzetközi színtér közötti szakadék kordokumentuma is. A kötet nyitó mondatai a munka egyediségét hangsúlyozzák, mind a tematikát, mind a hazai kontextust illetően. „Történész ritkán szánja rá magát, hogy számot adjon arról: mit miért csinál”, írja Gyáni, majd hozzáteszi, hogy ez a magyar történetírókra különösen vonatkozik, hiszen „az ilyen tudást külföldi forrásokból szokás nálunk beszerezni”, és nem csupán a 19. században, hanem manapság is. (11.) A kötet annyiban igazolja ezt az egyedieden egyediséget, amennyiben nemzetközi történetelméleti vitákat mutat be a hazai közönségnek, átláthatóan strukturált és (a saját horizontján belül) tematikailag átfogó módon. A történetelméleti mező átfogó bemutatásának a célja üdvözlendő hozadékkal bír: a kötet hangvétele kevésbé polemikus és kombatív, mint néhány korábbi írás esetében, amelyek sokak szemében a posztmodern történetelmélet hazai hittérítőjeként pozícionálták a szerzőt. A megvalósítás viszont annál inkább ellentmondásos. A múlt század központi történetelméleti témáinak és historiográfiai vitáinak jellemzően értő tárgyalása kétségtelenül a kötet legnagyobb pozitívumát jelenti. Az árnyoldalon leginkább olyasmik találhatók, amik magában a könyvben csupán szűkösen fordulnak elő. A hazai történetelméleti munkákat és/vagy a Gyáni Gáboréhoz hasonló történészi reflexiókat a kötet erősen alulexponálja; azok szerzőit többnyire csupán fordítói és szerkesztői munkásságukban említi, ha egyáltalán említi. Mindeközben a 21. századi nemzetközi történetelméleti témákat és vitákat csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja, amivel hatalmasra tágítja A történeti tudás (a kötet) és a történeti tudás (annak kortárs formái és jellemzői) közötti szakadékot. Ezen főbb pozitívumok és hiányosságok lényegében átfedik a könyv szándékolt és szándékolatlan kordokumentum-aspektusait. Az alábbiakban bővebben és kiegyensúlyozottan kívánok számot adni mindkét aspektusról. Érdemes abból a meglátásból kiindulni, hogy történetírás és történetelmélet egyaránt változnak. Mindkettőt - csakúgy, mint a kettő viszonyát - egymásnak gyakorta ellentmondó és egymással vitatkozó elméletekből és historiográfiai munkákból ismerjük. A történetelméleti klasszikusok historiográfiai felkészültsége és a historiográfiai klasszikusok történetelméleti jártassága azonban gyakran hagy kívánnivalót maga után. A történeti tudás egyik legnagyobb erénye ezzel szemben éppen az elméleti és a historiográfiai meglátások egymáshoz hangoltságában rejlik. A kötet többnyire jó érzékkel navigál a történetírás egészét illető fajsúlyosabb elméleti kérdések (magyarázat, narratíva), a partikuláris történetírói módszerek és megközelítések (társadalomtörténet, fogalomtörténet) és az egymással gyakorta összefüggő elméleti-historiográfiai problémahalmazok (idő, léptékváltás, tapasztalat) között. Nem mindegy persze, hogy történetelmélet és historiográfia egymásra utaltságát pontosan miként is értelmezzük. A kötet ez irányú egyes interpretációi több helyütt is vitathatók, ahogy az egymással összefüggésbe állított elméletek együttes tárgyalása is. Rögtön a bevezető fejezetben például, ahol E. H. Carr 1961-es (What is History?) és Peter Burke 1992-es (History and Social Theory) könyvei az elméleti mező átalakulásának illusztrálása végett egy kalap alá kerülnek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tartoznak azonos kategóriába. Míg az előbbi a történetírás „természetét” firtatja a gyakorló történész nézőpontjából, az utóbbi a társadalomtudományos elméletek történetírásbeli használatát vizsgálja. Hogy az ilyesfajta szerzői eljárások megkérdőjelezhetősége mennyiben befolyásolja a könyvről alkotott összképet, az az olvasó történetelméleti és historiográfiai jártasságának lehet a függvénye. A szűkebb értelemben vett történetelméleti és történetfilozófiai kérdések rögtön a könyv első harmadában előtérbe kerülnek. Egy rövid fogalmi „bemelegítést” követően az első három fejezet egy történeti ívre fűzve kalauzolja az olvasót a „történeti tény” (1. fejezet) 19. századi pozitivista felfogásától kiindulva a „történelmi magyarázat” (2. fejezet) logikai pozitivista és analitikus történetfilozófiai vitáin keresztül a 20. század második felének nyelvi fordulatáig és 1274
