Századok – 2022
2022 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Michal Kšiňan: L’homme qui parlait avec les étoiles – Milan Rastislav Štefánik, héros franco-slovauqe de la Grande Guerre (Ablonczy Balázs)
TÖRTÉNETI IRODALOM rő invenciója remekül egybevágott a francia Harmadik Köztársaság korszellemével. Stefánik maga is együtt élt ezzel a korszellemmel: utazó volt, műgyűjtő, világfi, szenvedelmes sakkozó, spiritiszta szeánszok résztvevője, feltaláló és vadász. Befolyásának kiterjesztéséhez nagyon gyakran a nőkön keresztül vezetett az út. A nem kifejezetten előnyös külsejű (egy gyerekkori betegség miatt himlőhelyes arcú, korán kopaszodó és a daliás, baltás-szakállas szlávokról szóló sztereotípiákkal szemben inkább alacsony) tudós-katona után - ezt Ksinan egyáltalán nem csámcsogva, hanem elegánsan kibontva mutatja be - bomlottak a nők. Legyenek azok a tahiti útján megismert helyiek, akik évek múlva is epekedtek utána leveleikben, vagy olyan befolyásos újságírónők, mint Louise Weiss vagy éppen mestereinek (Pierre Janssen csillagász), esetleg politikus pártfogóinak (Emile Chautemps volt miniszter) női családtagjai. Ügy tűnik, a tüzes szlovák hódításai között szerepel Hélène Berthelot, a francia Külügyminisztérium nagyhatalmú főtitkárának hitvese is. Ezek a Sardou-darabba illő liezonok társasági vagy esetleg gazdasági sikerekhez vezethették volna Stefánikot, ő azonban (főleg a háborús években) egyedülálló szívóssággal használta a nők révén megismert nagyhatalmú férfiakat saját politikai céljaira. Karizmája nemcsak a nőket nyűgözte le: elgondolkodtató, hogy a háborút káplárként kezdő és dandártábornokként befejező csillagász milyen önérzettel tárgyalt francia vagy orosz tábornokokkal, miközben magának csak hadnagyi vagy századosi rangja volt. Önérzetesen vágta oda Sonnino olasz külügyminiszternek, aki vonakodott a csehszlovák légiókat bevetni: „humánusabb elfogadni néhány ezer ember áldozatát, mint szenvedésben töltött életre ítélni egy népet”. (140.) Meglehetősen ellentmondásosak a források azzal kapcsolatban, hogy mikor kötelezte el magát Stefánik Csehszlovákia létrehozása és főleg Szlovákia azon belül elfoglalt státusza mellett. Azt azonban a szerző határozottan leszögezi, hogy a politikusról mint elkötelezett szlovák autonomistáról szóló állítások mögött meglehetősen gyenge tényanyag áll. Stefánik talán elképzelt valamiféle különállást szülőföldje számára a létrejövő Csehszlovákián belül, de sorsa távol volt attól a „szlovák autonomizmus képviselője” (254.) szereptől, melyet Hlinka páter akart ráaggatni. Tanulságos látni, hogy Stefánik hogyan került a kialakuló Csehszlovákiában befolyást szerezni kívánó Olaszország és Franciaország - vagyis az üllő és a kalapács - közé, hogyan próbált közvetíteni az egyre élesebb versenyben, s hogyan került szembe volt tanárával, Masarykkal 1918 második felében. Stefánik túl gyorsnak tartotta az állami intézményrendszer kiépítésének tempóját, az egyes intézkedések megítélésében jóval tartózkodóbb, mondhatni konzervatívabb volt, mint cseh politikustársai. Ellentéteiket azonban felesleges lenne eltúlozni. Ksinan könyve egyedülállóan gazdag forrásanyagra támaszkodó, reflekált és elmélyült munka, amely egyáltalán nem riad vissza attól, hogy főszereplőjének kevésbé dicsőséges vonásait is bemutassa: tud az adósságlevelekről, az intrikákról és hősének a konfabulációra való hajlamáról is. Stefánik például baráti társaságban szívesen elmesélte, hogyan találkozott a festő Paul Gauguinnel Tahitin; a probléma csak az, hogy Gauguin 1903-ban elhunyt, amikor a politikus még bőven az egyetemi záróvizsgájára készült Prágában. Ha kritika érheti a művet vagy szerzőjét, az a magyar források hanyagolása, a Sopronban, Szarvason töltött iskolaévek bemutatásának hiánya, illetve a magyar-szlovák kontextus elmaradása az egyébként friss, sokrétű és bátor elemzésből. Ablonczy Balázs 1076
