Századok – 2021
2021 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben (Hatos Pál)
TÖRTÉNETI IRODALOM a világháborús időkben kidolgozott elképzelésekkel, mint azt az utólagos értékelések akár „jobbról” - elítélően -, akár „balról” - dicsérőleg - állították. Károlyiék leszerelési politikája sok tekintetben egyenesen „konzervatív” volt, legalábbis a szerző állítása szerint. Révész érdeme, hogy feltárja a Károlyi-korszakban folyamatosan meg-megújuló és kudarcba fulladó hadseregszervezési kísérleteket is s a meglepő folytonosságokat a katonai közigazgatás személyi infrastruktúrájában. A közvéleményt foglalkoztató kényes történetpolitikai kérdések megválaszolása elől sem ugrik el a szerző: fegyelmezetten vagy fegyelmezetlenül tért haza 1,3 millió katona a fegyverszünetet követő hetekben-hónapokban? A részletesen megindokolt és a korabeli Hadügyminisztérium naprakész összefoglaló jelentéseire alapozó állítás úgy hangzik, hogy a közös hadsereg magyarországi feltöltésű katonai egységeinek alig egyharmada tért haza zárt alakulatokban állomáshelyére, de az egységüket megtartó ezredek állománya sem a nagybetűs Haza védelmében, hanem legtöbbször praktikus okokból őrizte meg fegyelmét. A Monarchia összeomlása nyomán hirtelen ellenségessé vált volt egykori társországokon keresztül vezető hazaút ugyanis csak akkor ígért boldog befejezést, ha a baj társakhoz és a feljebbvalókhoz hűséges maradt az éhségtől, dühtől és honvágytól egyaránt megkínzott magyar baka. A visszatérés parasztforradalmat eredményezett - Révész térképes magyarázata szerint a zavargásokról szóló jelentések leginkább a nemzetiségileg vegyes vidékekről érkeztek -, a korszakban tehát a leszerelésre mutatkozott leginkább igény falu és város rettegő társadalmi osztályaiban, és a leglényegesebb fejlemény az volt, hogy négy év idegenben vérző szolgálat után a haza fogalma leszűkült a város és a falu horizontjára. „A nemzeti-tanácsok önálló köztársaságoknak képzelték magukat, az állomásokon lefoglalták a máshova rendelt küldeményeket, megtiltották a kivitelt falu határán túl és ellenséges hadviselő felek módjára indítottak tárgyalásokat egymással. Tápé, Algyő, Dorozsma, Kistelek, ahonnét Szeged városa a piaci szükségleteit hagyományosan beszerezte, kordont vontak a község körül és beszüntették az élelmiszerek kivitelét. A két szomszédvár, Hódmezővásárhely és Szeged »nemzetközi« tárgyalásokat kezdett sertések és zsír átengedése tárgyában.” Tonelli Sándor, a szegedi iparkamara titkára sajátos optikájú leírást adott szülővárosa száz évvel ezelőtti történéseiről. Leírását megerősítik Révész forrásai is. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy válságban, a központi hatalom összeomlásakor aligha tud mozgósítani a nemzet absztrakt eszménye - legkevésbé ott, ahol ez korábban sem hatott. Jellemző módon „Trianon” azért is köszönhetett be Trianon előtt, mert a veszélyeztetett peremvidékeken volt a leglanyhább a jelentkezési kedv az új hadseregbe, nem csupán a nemzetiségek, hanem elsősorban a magyarok részéről. Minden legenda ellenére a reguláris hadseregszervezés iránti központi szándék egy percig sem szünetelt a Károlyi-korszakban, de minden egyes esetben kudarcosra sikeredett a megvalósítás. Hogy is lehetett volna Erdélyt megvédeni, ha a kolozsvári honvédkerületben, ahol a Magyar Királyság férfilakosságának 17%-a élt, az 5%-ot alig érte el az új hadseregbe jelentkezettek aránya? (130.) Révész megadja a Székely Hadosztály szervezésének kijáró figyelmet, de azt is jelzi: a legendává lett „székely” honvédelem nem annyira székely, mint inkább partiumi bázison szerveződött, léte pedig kivétel volt a korszak közömbös, háborút felejteni kívánó hétköznapjaiban. A vegyes nemzetiségű Erdély fegyverre fogható magyar lakossága kisebb arányban jelentkezett a zászlók alá, mint a szintén vegyes nemzetiségű Felvidék magyarsága. A Károlyi-korszakban az újsütetű fegyveres erőben, a nemzetőrség(ek)ben szolgálatot vállalók száma viszont százezresre nőtt, de ebből nem lett új népi hadsereg, ezek a magasabb szervezettséget nem képező alakulatok csak helyi igényeket szolgáltak ki, és a sűrűn előforduló helyi konfliktusoknak voltak maguk is kiszolgáltatva. Sikerük leginkább az irreálisan magas zsoldnak volt köszönhető. A korszak pacifizmusa elsősorban belpolitika volt: pacifikálni akarta a magyar társadalom haragtól izzó tagjait, vidéki többségét. Sikertelenül. Mégis külpolitikai kudarc buktatta meg Károlyi Mi899
