Századok – 2021
2021 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben (Hatos Pál)
TÖRTÉNETI IRODALOM A monográfiát négy nagyobb részre osztotta a szerző. Az elsőben a kérdés historiográfiai előzményeit tekinti át - akármilyen meglepően hangozzék, a Tanácsköztársaság hadtörténete az 1960-as, 1970-es években az egyik leginkább kutatott kérdése volt a hadtörténeti irodalomnak -, a másodikban a „Habsburg-haderő” felbomlását mutatja be, a harmadikban a hadsereg sorsának alakulását tárgyalja a Károlyi Mihály nevével fémjelzett korszakban, a negyedikben pedig a Tanácsköztársaság hadseregszervezési kísérleteit és sikereit elemzi. A négy fő részt - egy összefüggő eseménysor egymást követő fejezeteit — egy rövidebb kitekintés egészíti ki, amelyben a szerző összefoglalja, hogyan követte a román támadás során szétzilálódott és összeomlott Vörös Hadsereget a Horthy Miklós fővezérletével alakult Nemzeti Hadsereg felállítása és megszilárdítása, majd a szerző legfontosabb megállapításait összegző rövid összefoglalás zárja a könyv tartalmi mondanivalóját. A kötet végén a felhasznált források felsorolását találjuk. Ennek gerincét két megyei levéltárból, valamint az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárából, a Politikatörténeti Intézet levéltárából, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárából származó forrásokon kívül főként a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött, korszakra vonatkozó fondok jelentik. A kéziratos forrásokat követő bibliográfiai jegyzékben is hosszan lehet csemegézni; a hazai szakirodalmi segédletek felsorolásán kívül meglátszik rajta a szerző angol és német nyelvű alapos szakirodalmi tájékozottsága. A szerzői narratíva megértését térképek, ábrák és a Hadtörténeti Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum plakátgyűjteményéből származó fényképek és toborzóplakátok teszik még teljesebbé. Ezeknek, valamint a gyakran használt rövidítéseknek a jegyzékét is megtaláljuk a mű végén. A szerző szerint az ellenforradalmi rendszer nacionalista publicistái és történetírói 1918 őszének kormányzati pacifizmusában a gyávaságot ítélték el. A Monarchia s benne a történelmi Magyarország számos változatban megörökített „hirtelen” összeomlása mögött így vagy úgy a hazaáruló, defetista tőrdöfést vették észre, és nem összetett társadalmi okokat kerestek. A Károlyi-korszak katonapolitikáját a fegyveres honvédelem vétkes könnyelműségű vagy éppen szándékos megakadályozásában látták, pedig a csapatok - így szól a máig is legnépszerűbb emlékezeti narratíva - zömükben intakt módon tértek haza a frontokról, s ezekkel az egységekkel meg lehetett volna védeni a történelmi Magyarország egy részét vagy talán egészét is. A kicsiny tábort alkotó, de jelentékeny intellektuális erőt felmutató liberális októbrista emigráció ezzel szemben azt állította, hogy a Habsburg Birodalom háború végi gyors felbomlása szükségszerű volt, sőt a társadalom szempontjából üdvös is, a hadsereget nem kellett feloszlatni, hanem az magától is, már a frontokon szétesett - a pacifizmus következmény volt, a katonák nem akartak harcolni. 1945 után ezeket az antagonisztikus magyarázatokat felváltotta a kommunista narratíva. Miközben a Horthy-korszakban Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt a bolsevizmus szálláscsinálóinak bélyegezték meg, az 1950-60-as évek hadtörténetírása hajlamos volt a Károlyi-rendszer leszerelési politikáját pont ellenkezőleg, ellenforradalmiként beállítani, s a pacifista liberalizmusban az osztályharcos kapitalizmus ravaszságát fedezte fel, amely a hazatérő katona-százezrek bolsevik forradalmát kívánta megakadályozni azzal, hogy „nem akart többé katonát látni”. Ebben az elbeszélésben a Tanácsköztársaság hadtörténete szintén szakítás volt a Károlyi-korszak bűneivel és defetista pacifizmusával, egy új, magasabb rendű világnézet nevében, amely a szocialista hazafiság és az internacionalista osztályöntudat szintézise volt. A Vörös Hadsereg 1919. tavaszi sikeres északi hadjáratát, a hatékony mozgósítást pedig egyfajta népszavazásként értékelték a proletárdiktatúra mellett. Révész Tamás meggyőzően mutatja meg, hogy a korszak társadalomtörténeti valósága és politikatörténete is jóval ellentmondásosabb, mint a megelőző szakirodalom, illetve a széles közvéleményben róluk élő toposzok sugallják. Megállapításai szerint az őszirózsás forradalom leszerelési politikája azokat az elveket követte, amelyeket még a Monarchia hadvezetősége állapított meg, s a népköztársasági hadseregszervezés sokkal kevésbé jelentett szakítást 898
