Századok – 2021
2021 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Árpád von Klimó: Remembering Cold Days. The 1942 Massacre of Novi Sad, Hungarian Politics, & Society, 1942–1989 (Gellért Ádám)
TÖRTÉNETI IRODALOM 1943-ban eljárást indítottak az elkövetőkkel szemben. További különbségnek látja, hogy a - Jan Tomasz Gross által leírt - lengyel jedwabnei esetekkel vagy a Baltikumban ismertekkel szemben az újvidéki lakosság passzív szerepet játszott, nem vettek részt szomszédaik meggyilkolásában (10-11.). Ez utóbbi Újvidékre igaz, de azt is tudni kell, a razzia többi helyszínén a lakosság egy hányada részt vett az eseményekben. Rátérve a razzia lezajlására, Klimó egészen röviden leírja, hogy az akció január 4-e és 20-a közötti időszakában a magyar katonai és csendőri alakulatok, kiegészülve a helyi nemzetőrökkel „razziákat folytattak partizántevékenységgel gyanúsított személyek ellen”, amelyek több száz szerb és zsidó lakos életét követelő „pogromokba” torkollottak (22.). Sajnos azonban nagyjából ennyi teret szentel a szerző a január 4-e és 31-e közötti razziasorozat elő- és utóéletének is. Ügy érkezünk meg a január 21-ei naphoz (a kihirdetett statárium napjához), hogy alig tudunk meg valamit a razziasorozat legvéresebb, január 4-20 közötti és utáni időszakáról. Fontos tudni, hogy a razzia teljes időszaka alatt - korabeli magyar adatok alapján - 3309 embert öltek meg: 2522 szerbet, 740 zsidót, 13 ruszint, 13 oroszt, 11 magyart, 7 németet, 2 horvátot, 1 szlovákot. Az öszszes áldozat 25%-a volt tehát zsidó. Ez a szám pedig azért ilyen magas, mert az újvidéki razzia során a 879 áldozatból 556 zsidó származású volt (az itteni áldozatok további megoszlása: 292 szerb, 13 orosz, 8 magyar, 7 német, 2 horvát, 1 szlovák). Az Újvidéket megelőző három hétben tehát elsősorban a szerb lakossággal szemben léptek fel brutálisan a magyar katonai és csendőri erők (Csurog, Zsablya). Ebben a legtöbb helyen segítségükre volt a helyi magyar közigazgatás, a gyilkosságokban pedig többször részt vettek a helyi lakosságból verbuvált nemzetőrök. Klimó megállapítja, hogy az utolsó napon, január 23-án ölték meg az összes áldozat 97%át, a folyamatot pedig egy napról napra radikalizálódó eseménysorozatnak írja le. Szerinte az egyes katonatisztek és csendőrök kegyetlen fellépését nézve, valamint figyelembe véve, hogy páran közülük később az 1944-es deportálásokban is részt vettek, egyet lehet érteni Randolph L. Brahammel, aki Újvidéket a „holokauszt előjátékának” tartotta. Klimó szerint 1942 így „kapcsolható a holokauszthoz”, amit erősíteni látszik, hogy az áldozatokat az 1941-es, harma dik zsidó törvény kategóriái alapján válogatták ki. (38-39.) A szerző egy január 10-ei magyar-német katonai és rendőri vezetői találkozóra hivatkozva azt állítja, hogy az erősen német orientáltságú magyar tisztek azért követték el a szerbekkel és zsidókkal szembeni atrocitásokat, hogy mutassák, egyenlő partnerek a hitleri „Új Európa” felépítésében. Szerinte egy sor körülmény járult hozzá a magyar elkövetők „népirtó mentalitásának” (genocidal mentality) kialakulásához. Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Grassy József és Zöldi Márton az Európát radikálisan átalakítani kívánó német birodalmi projekt által teremtett nemzetközi hangulat és a megszállt jugoszláv területeken elkövetett atrocitások hatása alatt követték el a gyilkosságokat, azért, hogy az áldozatok vagyonának újraelosztásával rasszista alapon megváltoztassák a fennálló gazdasági és társadalmi állapotokat (43-45.). Klimó azonban ezt a tetszetős - és mindenképp továbbgondolandó -, a nemzetközi szakirodalomban sok esettanulmányban leírt tézist nem bizonyítja kellően. Gondolatmenetéből csak közvetve lehet következtetni arra, hogy szerinte az újvidéki razzia egyes katonatisztek „magánakciója” lehetett, de mindezt nem vezeti végig, s legfőképp nem támasztja alá megfelelő levéltári forrásokkal. Klimó ezek után a Buzási János, Sajti E. Enikő és Pihurik Judit által már részletesen leírtak alapján bemutatja a razzia utóéletét, a nemzetközi visszhangot, az 1943-as hadbírósági eljárást. Érinti a Feketehalmy-Czeydner bosszújaként letartóztatott Bajcsy-Zsilinszky Endre sorsát. Ismerteti a bűnös tisztekkel szemben lefolytatott népbírósági eljárásokat, azonban ezt a népbírósági forrásanyagok felhasználása nélkül teszi (45-106.). A könyv legjobban kidolgozott része a magyar és szerb emlékezetpolitikai folyamatokat mutatja be és elemzi. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként ábrázolta a sztálinista propaganda az eseményeket, ezek hogyan jelentek meg az 50-es évek csendőrökkel szemben lefolytatott 678
