Századok – 2021
2021 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kovács Kiss Gyöngy (szerk.): Impériumváltás Erdélyben 1918–1920 (Jeszenszky Géza)
TÖRTÉNETI IRODALOM miszerint Wilson amerikai elnök elvei és az Amerikai Egyesült Államok háborút eldöntő szerepe jóvoltából a népek önrendelkezésén alapuló béke fog születni, egy igazságos, új világrend. Károlyi és hívei (1918. november elején még ifjabb Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, Bánfíy Miklós - szinte az egész régi vezetőréteg - a franciabarát hírű függetlenségi pártvezérbe helyezte reményeit) azt hitték, hogy a szomszéd népek területfoglaló lépéseit a békekonferencia majd felülbírálja, így a fegyveres ellenállás egyenesen kontraproduktiv lenne. A magyarországi nemzetiségek lojalitása októberig talán nem is volt álca, de a győztesek nyilatkozatai és sajtója nyomán nemcsak a függetlenség, de a soha nem álmodott kedvező határok lendületet, önbizalmat, erőt adtak számukra, és ez erősebbnek bizonyult a bolsevik utópiánál. Az utóbbi viszont a vesztesek tömegei számára azt ígérte, hogy a vereség helyett egy jobb társadalmi rend semmisíti majd meg azt a világot, amelytől addig szenvedtek. A szomorú történet első összefoglalása Apáthy István zoológus egyetemi tanár 1920 nyarán írott visszaemlékezése. Apáthy a Függetlenségi Párt politikusa, szabadkőműves [!] főmester, 1918. végén a Károlyi-kormány által létrehozott Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság vezetője, a területi integritás elkötelezettje. Sokatmondó tünete a korai 20. századi magyar közgondolkodásnak, hogy 1918 „október végén és november elején még mindenki mámoros volt az örömtől az Ausztriával való közösségünk megszűnése és a közösügyes kormányrendszer bukása miatt” (17.). (Apáthy maga is - Bethlen Istvánnal és Apponyi Alberttel együtt - árulásnak minősítette, hogy Tisza István miniszterelnök 1913-ban megpróbált kiegyezni a román kisebbség vezetőivel.) Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megválasztott elnöke ugyan kritikusan figyelte „a budapesti csőcselék” (26.) rendbontásait, a tisztek sapkarózsájának letépését, a forradalmi kormány tehetetlenségét, hogy az elszakadást bejelentő „oláh comitét” nem tartóztatta le, de megállapította, hogy „az erdélyi magyar fegyveres erő főparancsnokának nem volt tíz embere sem, akinek parancsolhatott volna [a leszerelő katonáknak] [...] hiába kötöttük a lelkűkre a haza védelmét, mindenik sietett tűzhelyéhez [...]. A keleti frontra, a Kárpátokhoz nem kellett agitátoroknak menni, fölbomlott az magától [...]” (26-27.). Valószínűleg joggal írta Apáthy, hogy november elején tízezer fegyelmezett magyar katona meg tudta volna védeni a határt. Ugyanő látta azonban, hogy Bartha Albert hadügyminiszter minden ilyen irányú szándéka kudarccal végződik, hogy az öt legfiatalabb korosztály behívásának senki sem engedelmeskedik, hogy a Székelyföldről toborzott pár ezer katona is jórészt csak részegeskedik. írása legfontosabb megállapítása, hogy miután a győztesek nem tartották be sem a Diaz-féle november 3-ai fegyverszüneti megállapodást, sem a belgrádi katonai konvenciót, elegendő fegyveres erő hiányában Kolozsvár, majd egész Erdély román megszállását nem lehetett megakadályozni. Általános volt ugyanis a félelem, hogy egy fegyveres ellenállás „az 1848. évi mészárlások ismétlődését”, Kolozsvár és „az oláh tengerben élő magyar szigetek lakóinak legyilkolását” (21.) eredményezné, és „az elfoglalt Erdély magyar városaival a diadalmas ellenség még sokkal rosszabbul bánt volna, mint az alattomosan belopózó” (48.). Noha a Kolozsváron december 31-én átutazó francia főparancsnok, Henri Berthelot biztosította Apáthyt, hogy „Franciaország sohasem fogja tűrni, hogy az elnyomottakból elnyomók váljanak”, hogy „főkormánybiztosi működésem elé semmilyen akadályt nem fognak gördíteni” (52.), január elején a megszállók mindenütt átvették a közigazgatást, lefegyverezték a magyar csendőrséget és a nemzetőrséget, Apáthyt pedig letartóztatták. Szakály Sándornak a katonai összeomlásról írt tanulmánya alátámasztja száz év történetírásának megállapításait, miszerint 1918 nyarára a háború elvesztése egyértelmű lett, október végére pedig a hadsereg nagy többsége nem volt hajlandó harcolni, és az ország egyben tartása „szinte lehetetlen lett volna” (69.). Ezt mintegy beteljesítette a Katonatanács züllesztő tevékenysége. 671
