Századok – 2021
2021 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kármán Gábor: Johann Heinrich Bisterfeld és az erdélyi külpolitika, 1638–1643
JOHANN HEINRICH BISTERFELD ÉS AZ ERDÉLYI KÜLPOLITIKA, 1638-1643 béketárgyalásokat, és még az 1633-as eperjesi egyezmény megkötése után is felajánlotta, hogy hajlandó azt felrúgni, ha a svédek végre küldenek neki egy hivatalos dokumentumot a szövetség megkötéséről, teljes mértékben hiányoztak az Oxenstierna által magában ápolgatott narratívából.130 130 Az 1630-as évek fordulójának tárgyalásairól lásd Kármán G.: II. Gusztáv Adolf i. m. 131 A svéd államtanács 1642. okt. 26[/nov. 5]-ei ülésének jegyzőkönyve: SRP. IX. 431. További példákra lásd Kármán G.: Erdélyi külpolitika i. m. 78-80.; Uő: II. Gusztáv Adolf i. m. 766. A német fejedelmekkel és más szövetségesekkel kapcsolatos attitűdjéről, amelynek keretében, ha érdekei úgy szolgálták, praktikus kérdéseket morális alapú elvárások megfogalmazásával vélt megoldhatónak lásd Roberts, M.: Oxenstierna in Germany i. m. 25.; Tham, W: Den svenska utrikespolitikens historia i. m. 317.; Goetze, 5.: Die Politik i. m. 106-107. 132 Haga és Rákóczi viszonyának alakulásáról lásd a 69. jegyz. A kancellár, aki hajlamos volt úgy gondolni, hogy a német fejedelmeknek kötelessége nagy lelkesedéssel támogatni a háborút, amelyet elvben az ő érdekükben vívnak, Erdély fejedelmével kapcsolatban még kevésbé érezte jogosnak, hogy bármilyen kötelezettséget vállaljon. Ehhez nyilván hozzájárult a kelet-közép-európai politikai közeggel szemben érzett megvetése is, amelyet ugyan ritkán rögzítettek a fennmaradt források, de akkor annál nagyobb erővel: az 1642. november elején tartott tanácsülésen elhangzott kijelentése, amelyben az Erdélynek adott subsidiumot ahhoz hasonlította, mintha a gyermektől elvennék a kenyeret és a kutyának adnák, igen sokat elárul Európa keleti felét illető beállítódásairól.131 A helyzetet csak rontotta, hogy a svéd kormányzat információi Rákócziról sokáig elsősorban attól a Cornelis Hágától származtak, aki szintén kritikusan viszonyult a fejedelem szerepéhez az évtized elején kudarcot vallott tárgyalássorozatban, és 1636- ban Bethlen István mellett tette le a voksát, abban bízva — alighanem tévesen — hogy személyében a protestáns összefogás ügyének jelesebb harcosa kerülhet a fejedelemség élére. Az, hogy a holland követ hazatérése után (ahogy korábban jeleztem) megváltoztatta véleményét és hasznosnak ítélte a szövetség keresését Rákóczival, már nem feltétlenül jutott el a svéd adminisztrációhoz.132 Az 1640-es évek fordulóján a svéd régenskormányzat Erdély-szakértője így az a Paul Strassburg lett, aki korábban többször is járt Erdélyben, és aki a lehetetlen küldetése (miszerint egyszerre kellett volna Rákóczival szemben Brandenburgi Katalin érdekeit képviselnie és ápolnia a fejedelemmel való szövetség megkötésének lehetőségét) által kiváltott feszültségek miatt igencsak elidegenedett I. Rákóczi Györgytől. A német diplomata 1636 után követte Axel Oxenstiernát Stockholmba, ahol megkapta az udvari tanácsosi címet és időről időre meghívták az államtanács üléseire, hogy külügyi kérdésekben referáljon. A fejedelem ügyének aligha tett jót, hogy Strassburg rendszeresen elmagyarázta a régenskormányzatnak: Rákóczi nem igazán katonaember, több vasat tart a tűzben, valamint a 500
