Századok – 2021
2021 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Babus Antal - Müller Gabriella - Seres Attila (szerk.): Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953-1964. I. kötet (1953-1957) (Scheibner Tamás)
TÖRTÉNETI IRODALOM azt Seres bevezetője is kiemeli (25.) - előszeretettel támaszkodott közreműködésükre, különösen olyan esetekben, amikor a hivatalos kapcsolatok megfeneklettek. A kötet tanúsága szerint ez a forradalmat követő hónapokban is felmerült: Jurij Andropov nagykövet már 1957. január végén jelezte, méghozzá egyenesen Hruscsovnak, hogy a kapcsolatok fejlesztését hivatalos szervek érintkezése helyett személyes viszonyok szorosabbra fűzésével kellene elérni (360.). Ebben a szellemben követelte a költő Jevgenyij Dolmatovszkij a nemzetközi kulturális kapcsolatokért felelős állami tisztviselőtől, Jurij Zsukovtól, hogy szervezzék meg a magyar írókkal való levelezést: Vaszilij Grosszman írjon a fordítójának, Németh Lászlónak, a Petőfi-tolmácsoló Leonyid Martinov pedig Illyés Gyulát győzze meg a „normalizáció” helyességéről (419.). Hogy efféle erőfeszítések végül történtek-e, nem tudjuk, az Andropovot váltó Jevgenyij Gromov mindenesetre első összefoglaló jelentésében a moszkvai instrukciók elmaradását panaszolta feljebbvalóinak (440.). Ebből arra lehet következtetni, hogy a szovjet vezetés kivárásra játszott, még a „puha” kulturális diplomácia eszközeivel is óvatosan bánt. 1957 májusában aztán — Déry letartóztatása és az országgyűlés összehívása után — Gromov már úgy ítélte meg, a kulturális kapcsolatok régi mederbe terelésére lehetőséget adnak a közállapotok, azzal a megkötéssel, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a kölcsönösségre, vagyis a magyar kultúra megjelenítésére a Szovjetunióban (431-441.). A szovjet jelentések gyakran árulnak el tájékozatlanságot a magyarországi irodalmi élettel kapcsolatban, helyenként pedig súlyos tévedéseket is tartalmaznak (például Déry Tibor besorolása a népi írók közé, 273.). A helyzetképekhez fűzött értékelő kommentárok, melyek alapján nemegyszer konkrét javaslatokat is megfogalmazott a diplomáciai képviselet a magyar irodalmi élet befolyásolására, magukon viselik annak bélyegét, hogy nagyon kevés számú és hasonló politikai meggyőződést képviselő informátorra támaszkodtak. Mind közül Gergely Sándor volt a legszorosabb kapcsolatban a követséggel, akinek álláspontját ugyan a korszak közismert terminológiája szerint „szektásként”, vagyis balos elhajlóként határozták meg a szovjetek, ez mégsem járt azzal, hogy kellő kritikai távolságot tudtak volna tartani leegyszerűsítő értékeléseitől. Ez azért sem sikerülhetett, mert a konzulensek többsége - köztük Illés Béla, Komor Imre, Madarász Emil, Rákos Ferenc - szintén egykori szovjet emigráns volt, így a Gergely által közvetítetteket sokkal inkább megerősítették, mintsem árnyalták, s persze ugyanerre lehetett számítani Moszkvából, a Hidas Antal-Kun Ágnes házaspár részéről is. Szó sincs arról, hogy az említettek között teljes összhang lett volna, a személyi vetélkedés és fölajánlkozás mozzanatai rendre felfedezhetőek nemcsak a moszkoviták, hanem általában véve a vezető káderek között. Az iratokból nem mindig egyértelmű, hogy a szovjet diplomáciai küldöttekkel ki kezdeményezte a találkozást, és rendszeresen előfordult, hogy egy-egy társasági eseményen nyílt alkalom beszélgetésre. Az azonban megállapítható, hogy többnyire a magyarok keresték a szovjetek társaságát (például a Gergely után legtöbbször meghallgatott Király István), míg a nagykövetség ritkán és inkább csak az MDP-ben hivatalos funkciót betöltő funkcionáriusoktól vagy az Irodalmi Újság főszerkesztőjétől kért beszámolót (Horváth Márton, Szalai Béla, Illés Béla). A baloldali népi írók álláspontja legfeljebb erősen szűrve jutott el az SZKP KB hivatalaihoz, ahol a döntések születtek. Veres Péter és Illyés Gyula a rendszer iránti lojalitásukat kifejezve, de a párttól való függetlenségüket is kidomborítva inkább a „társutas” szerepben rejlő lehetőségeket próbálgatták: a pártzsargontól eltérő szóhasználatuk néha a szovjeteknek szúrt szemet, néha viszont ők maguk is kiemelték, hogy nem pártszerű szótárt alkalmaznak beszámolójukban (például 109., 192.). Déry Tibor és a Nagy Imre-kör látásmódja azonban még ennyire sem érvényesülhetett, az ő felfogásukról a moszkoviták és a népi írók segítségével, illetve publikációikból értesültek a szovjetek. Az egyoldalú tájékozódás miatt 1956 októbere előtt kialakított leegyszerűsítő helyzetkép közrejátszott abban, hogy a szovjetek kulturális diplomáciája lényegében kudarcot vallott. Amint azt a Központi Vezetőségben különvéleménnyel bíró Horváth Márton, illetve az ugyancsak KV-tag Szalai Béla nyomán a nagykövetség leszűrhette, az MDP-nek rendkívül kifinomult kultúrpolitikát kellett volna folytatnia, mely szigorú adminisztratív intézkedések nélkül levezeti a művészek körében érzé455
