Századok – 2021
2021 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Babus Antal - Müller Gabriella - Seres Attila (szerk.): Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953-1964. I. kötet (1953-1957) (Scheibner Tamás)
TÖRTÉNETI IRODALOM tói fűtött mellékszereplői) a Rákosi-korszak kulturális életéről, a forradalomhoz vezető útról, illetve a posztsztálinista időszak átalakuló irodalmi viszonyrendszeréről. A kötetben található források közreadásának elvei általában következetesek. Pozitívumként kell megemlíteni azt is, hogy a szovjet stratégia kialakításában fontos szerepet játszó dokumentumokat akkor is teljes egészükben közli a kiadvány, ha azok nem csupán irodalmi kérdéseket tárgyalnak, hanem más művészetek vagy a tudományos kapcsolatok területére is kitérnek. Ez azért is lényeges, mert a könyv a szocialista realizmus magyarországi érvényesíthetőségének lehetőségeiről és korlátáiról is szól, márpedig az említett irányzatot nemcsak az irodalomban, hanem más művészeti ágak esetében is propagálta a kulturális politika, sőt a kritika is kialakította sajátos szocreál nyelvezetét és szempontrendszerét. Sajnos ez a „tágabb nézőpont” nem érvényesül minden esetben: a szovjet Külügyminisztérium Tájékoztatási Bizottsága által az SZKP Központi Bizottsága számára 1956. június 2-án - vagyis egy igen kritikus időszakban - előkészített áttekintésből például már sajnálatos módon kimaradt a képzőművészetekre és a tudományra vonatkozó rész. A közléseket kísérő jegyzetapparátus megfelelő tájékoztatást nyújt a felmerülő eseményekről és nevekről, noha a legtöbb esetben egyszerűbben is meg lehetett volna oldani a személynevek kiegészítését és a betoldásokat, így ugyanis a szapora lábjegyzetek sokszor fölöslegesen lassítják az olvasást. Helyenként túlontúl kockázatos spekulációkkal is találkozhatunk. Szentiványi Kálmán Mihail Solohovnak címzett levelében például aligha Sarkadi Imre 1956-os cannes-i úti beszámolóira utal, amikor az 1950-es évek elejének cenzurális eljárásait taglalja (333.). Ezek azonban csak apróságok, melyek egészében nem minősítik az igényesen szerkesztett kötetet. A jegyzeteket a kötet végén életrajzi kislexikon egészíti ki, mely amellett, hogy hasznos melléklet, rávilágít arra a súlyos problémára, hogy milyen rendkívül keveset tudunk a szovjet külügyi apparátus Magyarországon dolgozó képviselőiről. Az egész kötet egyik főszereplője a budapesti szovjet nagykövetség másodtitkára, Borisz V. Gorbacsov: a dokumentumok számottevő részét teszik ki olykor terjedelmes feljegyzései, melyek általában külügyminiszter-helyettesi szintig jutottak el, de előfordult (1957 januárjában), hogy egyenesen az SZKP KB asztalára került a helyzetértékelése. Követte az irodalmi sajtót és rendszeresen konzultált magyar írókkal, főként Gergely Sándorral, s ennek alapján értelmezte a magyar irodalmi mező történéseit. Gorbacsov jelentősen befolyásolta a magyar értelmiség tagolódásáról és attitűdjéről kialakított szovjet elképzeléseket, illetve személye hatással lehetett arra is, hogy beszélgetőpartnerei miként adják elő a magyarországi történéseket. Jelentősége ellenére a másodtitkárnak még a teljes nevét sem lehet tudni, nem beszélve egyéb (alapvető) életrajzi adatairól, melyek alapján legalább halvány elképzelést alkothatnánk az illetőről, beleértve korábbi külügyi tapasztalatait. Gorbacsov esete csak egy kiragadott példa. Nemcsak a nagykövetség munkatársainak egy része vagy éppen a követség pontos felépítése vész homályba, hanem a szovjet külügyminisztérium képviselői se mindig ismeretesek. Ki volt például „V. Nyikolajev,” aki Gorbacsov némely feljegyzéséből másolatot kapott, és akinek a neve - ebben a formában - más 1956-tal kapcsolatos tanulmányokból is ismerős? A kislexikon sem tud tájékoztatást adni róla: egy lábjegyzetből annyi derül ki, hogy a Külügyminisztérium 5. Európai Osztályának ideiglenes vezetőjeként dolgozott. A Szovjet írószövetség magyar ügyekbe bevont tagjai közül is több „ismeretlen” a kutatások jelenlegi állása szerint, holott fontos lenne teljesebb képet kapni azokról, akik befolyással bírhattak a szovjet-magyar kulturális kapcsolatok alakítására. Ez a dokumentumkötet előrelépés ennek a hiánynak a csökkentésében: a kulturális diplomáciában közreműködők köréről a korábbiaknál pontosabb képet alkothatunk, mely kiindulópontot jelenthet a további kutatás számára. A diplomácia felső szintjének vizsgálata mellett az egyes irodalmárok és „kultúrmunkások” tevékenységének és közvetítő szerepének fel térképezése is lényeges, mert a Szovjetunió - ahogy 454
