Századok – 2021
2021 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kádas István: A megye emberei. A szolgabírói hivatal és viselői Északkelet-Magyarországon (1329-1545) (Szaszkó Elek)
TÖRTÉNETI IRODALOM családok) kötelékében teljesített szolgálatvállalások gyakorlati példáiról olvashatunk. Mivel a szolgabírói hivatal viselői és a familiaritás keretein belül érvényesülési lehetőséget keresők köre ugyanabból a kisnemesi rétegből került ki, nem meglepő, hogy szép számmal találunk olyan személyeket, illetve rokonságokat, akik a vizsgált időszakban a szolgabíróságot ugródeszkaként tudták használni a karrierépítéshez (így az Uszfalvi Úszók és a Roskoványiak), vagy történetesen fordítva, a korábban familiárisként megszerzett tekintélyüket is érvényesítve jutottak szerephez a megye életében, illetve a hatóság működtetésében (lásd Térjék Péter esete). Kisnemesekről lévén szó, a szolgálatvállalás mellett a lokális befolyás másik fontos fokmérőjének a házassági, rokonsági kapcsolatrendszert tekinthetjük, amely nemcsak a megyebeli, illetve a szomszédos nemesekkel és jobbágyokkal, hanem a térség királyi városainak (Kassa, Bártfa, Eperjes) polgáraival is több szálon kötötték össze a vizsgált családok némelyikét. Véleményem szerint ez az egyik leginkább előremutató alfejezete (V.3.) a kötetnek. A szerző megállapítja, hogy a megyén belül és kívül szoros házassági kapcsolatok fűzték össze a különféle megyei feladatokat ellátó személyek családjait. A bemutatott példákon keresztül így a megyei nemesi társadalmon belüli rétegek meghatározása is pontosíthatóvá, illetve e rétegek közti átjárhatóság is modellezhetővé vált. Az elemzés végül a harmadik vizsgálati szemponttal, az egyházi pályában, a különböző plébánosi javadalmakban és kanonoki tisztségekben rejlő lehetőségek feltárásával zárul, teljessé téve a kisnemesi karrierekről, valamint a társadalmi és hivatali presztízsük közötti kapcsolatról felvázolt komplex képet. A tartalmi és formai szempontból is számos erényt felvonultató kötethez mindössze néhány - szubjektív - észrevételt fűznék. Szerencsésebb megoldás lett volna, ha a III. fejezet család- és birtoktörténeti összefoglalói függelék formájában kerülnek közlésre, mivel az itt leírtak jelentős része ismételten előkerül a kötet későbbi fejezeteiben is (vö. IV. 3/b - A szolgabírák vagyona 1545-ben, illetve V. 2 és 3/a - A szolgabírdk és a megyei nemesség: házassági kapcsolatok, valamint A szolgabírák és a városok: Házasság, nemessé válás alfej ezetekkel). Természetesen érthető, hogy a szóban forgó - talán a legkevésbé olvasmányos, mégis a legtöbb munkával összeállított - fejezetet a szerző nem akarta „száműzni” a kötet végére, ugyanakkor a sorrend módosításával egyrészt feloldható lett volna e részek monotonitása, másrészt az elismerésre méltó forráskezelési és módszertani megközelítéssel alátámasztott társadalomtörténeti megfigyelések és következtetések még inkább kidomborodnának a IV. és V. fejezetekben. Ugyancsak a sorrendiséghez kapcsolódik egy másik észrevétel, amely a kötet indításához, annak legelső fejezetéhez fűződik. A szolgabírói hivatalról értekezve ugyanis jóformán még semmit sem tudunk meg a főszereplőkről, a vizsgálat tárgyát képező régió hivatalviselőiről, máris az oklevelekben „unum ex no bis” kitétellel szereplő személyeket tárgyalja a szerző (I. 1.). Tény, hogy Kádas István célközönsége elsősorban a tudományos szakma, így joggal feltételezi, hogy az olvasó birtokában van az elmélyüléshez szükséges ismereteknek, a téma fölvezetése szempontjából azonban logikusabb választásnak bizonyult volna a hagyományosabb szerepkörök ismertetése vagy éppen az általánosabb megállapításokat tartalmazó alfej ezetek egyike (így a Szolgabírói feladatok: Bíráskodás, bizonyítás [I. 4/a], vagy a II. fejezet megyei tisztségeket, megyei feladatokat boncolgató részei). Érdekesnek találjuk a kötetben szereplő genealógiai táblák közlésekor alkalmazott eljárást, miszerint egy család/atyafiság fiági tagjait négyzetekkel, női tagjait pedig körökkel jelöli a szerző. Ez összhangban van a hangsúlyozni kívánt tartalommal (házassági kapcsolatok), ám a visszakeresést, az eligazodást egyáltalán nem könnyíti meg. A leszármazási táblák informatívabbak lettek volna, ha a szerző a nevek mellett/alatt inkább az egyes személyekhez köthető évköröket (első és utolsó okleveles említést) és a viselt tisztségeket tünteti föl. A kötet végén a szerző széleskörű tájékozottságáról tanúbizonyságot adó forrás- és irodalomjegyzék mellett függelékek szerepelnek (Sáros megye szolgabírói karának 1335-1545 közötti 439