Századok – 2021
2021 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Zoltán Boldizsár Simon: History in Times of Unprecedented Change. A Theory for the 21th Century (Törő László Dávid)
TÖRTÉNETI IRODALOM sunkat (a történeti tapasztalatot) értelmezhetjük és alakíthatjuk át valamilyen új jelentéssé. Ez az általunk konstruált jelentés tehát nem közvetlenül a történelmi tapasztalatot fejezi ki, hanem annak az értelmezését. (Úgy gondolom, érdemes lenne hozzávenni az itt kifejtett állásponthoz Theodor Lessing: Geschichte als Sinngebung des Sinnlosen [Leipzig 1927.] című könyvét, amely az 1920-as években azzal támadta a szellemtörténetet, hogy ismeretelméleti szkepszise ellenére mégiscsak feltételez egy adott, egységesen létező külvilágot, amely a történész jelentésadására vár.) Nem a múlt maradványait (például egy tárgyat vagy levéltári forrást), sokkal inkább az azokkal történő találkozásunkat/szembesülésünket értelmezzük. Ez az interpretáció pedig nagyon sokféle lehet, s már az is kérdés, kivált-e belőlünk egyáltalán bármilyen reakciót a találkozás. Jelentésadás csak egy etikai pillanat következtében történik meg, amennyiben a találkozást a történész úgy értelmezi, hogy az megkövetel tőle valamit. Az etikai parancsnak azonban a szerző szerint nem a múlt és nem a jelen felől kell érkeznie. Ha a történész mindössze a holtak hangjának megszólaltat ója, akkor történeti felfogásában kevés szerep jut a változásnak és a jövőnek. Azok a történészek, akik az etikai motivációt a jelenből vezetik le (mikrotörténelem, history from below — a társadalmi vagy politikai igazságtalanságok orvoslását célzó irányzatok), bár történetiek ugyan, de a jövő dimenziójának elhanyagolása miatt nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként következik be változás a történelemben. Simon Zoltán Boldizsár megoldási javaslata az, hogy az etikai követelésnek a jövővel kapcsolatos víziókból kell származnia, azaz valamilyen elképzeléssel kell rendelkeznünk arról, hogy miként fognak kinézni az emberi társadalmak a jövőben. Talán nem véletlen, hogy mindezek után a szerző az epilógusban fel is teszi a kérdést: történelem-e ez még egyáltalán? Ügy véli, hogy igen, mert az időbeli változással foglalkozik, arról ad elméletet. Jelen sorok szerzője ugyanakkor némely felvetés kapcsán szívesen olvasott volna bővebb kifejtést. A szerző egyik kiinduló álláspontja az, hogy a nyugati társadalmakban a fentebb vázolt történetfelfogás egyre dominánsabbá válik, ennek alátámasztására azonban csupán rövid terjedelmet szán, és mindezt ráadásul árnyalja azzal a megjegyzéssel, hogy a lineáris, fejlődéselvű értelmezés is jelen van még, például a politikai szférában vagy a társadalmi emancipációs törekvésekben. Egy elméleti munkának nem kötelező receptet kínálnia a gyakorlati történészi tevékenység számára (bár számos, történelemről gondolkodó szerző erre is törekszik, lásd például: Szijártó M. István: A történész mikroszkópja. Bp. 2014.), ugyanakkor érdekes lett volna még több példát látni arra, hogy miként hat az új történelemfelfogás a konkrét művekre, megközelítésekre, mert így e jelenség súlyát is jobban lehetne érzékeltetni. Érdemes abba is belegondolni, hogy történetfelfogások tekintetében létezik-e különbség a nyugati és más társadalmak (tehát nem feltétlenül az akadémikus történetírások) között? A nem nyugati társadalmak is szembesülnek olyan eseményekkel, amelyek megágyazhatnak a precedens nélküli változások vízióinak, és e tapasztalatok élesíthetik a „korszakos eseményekben” gondolkodó, jövőre irányuló történeti érzékenységet. Ha ez így van, akkor egy sürgető kérdés az lehet, hogy vajon a lineáris történeteket író (és így a status quo fenntar tásához valamelyest hozzájáruló) történetírás miképp reagál majd a társadalom új történeti érzékéből adódó kérdésfelvetésekre? Összességében azt gondolom, hogy az ismertetett könyv mindenképpen beváltja a hozzá fűzött reményeket. Alapos eligazítást nyújt a kortárs történetelmélet vitáiról és sok vonatkozásban eredeti koncepciót vázol fel; elmélete figyelemreméltóan tágítja a történészi képzelőerőt és fantáziát. A posztmodern megközelítéseket gyümölcsöző módon gondolja tovább, azaz az irányzat más kritikusaival ellentétben nem „temeti” azokat és nem akar egy posztmodern előtti, feltételezett állapothoz visszanyúlni. Az irodalomjegyzék tanúsága szerint behatóan ismeri a téma szakirodalmát és a főbb teoretikusok munkásságát. Simon Zoltán Boldizsár kötete 1353
