Századok – 2021
2021 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ungváry Krisztián: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége, 1920–1944 (Bern Andrea)
TÖRTÉNETI IRODALOM Horthy vélelmezett motivációinak körvonalazása inkább a pszichológia területére tartozik, mintsem a történettudományéhoz, a szerző anélkül tesz kijelentést a kormányzó motivációiról, hogy személyiségjegyeit ténylegesen számításba venné. Nem veszi figyelembe, hogy egy élete végéig tengerész-egyenruhát hordó egykori tiszt hozta a döntést, aki maga nyíltan hirdette, hogy első ötven évének katonai normái és rögzült reakciói erősen meghatározzák döntéshozatalatait. Egy hadiflotta élén egy parancsnoknak valószínűleg pont ilyen döntést kell hoznia, ha egy beosztott tisztje arról értesíti: egységét váratlan támadás érte. Alárendeltje szavában nem szabad kételkednie, és nem szabad késlekednie a visszacsapással. „Más esetekben a honvédség és a politika is helyén tudott kezelni ilyesfajta eseteket” - értetlenkedik tovább a munka szerzője (71.), felidézve az 1941. április 7-ei jugoszláv bombatámadást. Ugyanakkor szem elől téveszti, hogy a Jugoszláviával szembeni hadműveletnek más volt az indítéka, a kronológiája, ott a bombatámadás hét nappal a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács ülése után következett, s a testület addigra már feltételes döntést hozott a támadásról, a feltételt pedig Horvátország elszakadásában szabta meg, mely csak 1941. április 10-én történt meg. Sokan és sok helyen leírták már, hogy helyben maradásával Horthy törvényesítette a német megszállást. Ebben a kötetben is felbukkan a kétségkívül helytálló megállapítás. A kormányzó emlékiratában úgy idézte fel, ő hazatérte után le akart mondani, Kállay Miklós miniszterelnök győzte meg, hogy maradjon. Kállay emlékirata azonban épp azt állította: ő próbálta a kormányzót rávenni a távozásra, s Horthy volt, aki az admirális válaszával felelt: „O még ma is az a tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót.” {Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944. II. Bp. 1991. 190.) Emigrációs levelezésük az utóbbi variánst támasztják alá egyértelműen. Horthy döntése valószínűleg éppen úgy, ahogy 1941-ben, az élete első ötven évében rögzült reakció volt. A kormányzó a német bevonulást követő hetekben szabad kezet adott a zsidókérdésben a Sztójay-kormánynak, jóllehet számos csatornán keresztül eljutott hozzá, mi vár a magyarországi zsidóságra deportálásukat követően. „Komolyan vehető történész nem vonja kétségbe [...] Hitlerrel kapcsolatban, amit Horthy kapcsán ma is sokan gondolnak, hogy 1944 nyarán jött rá arra, hogy időseknek és gyerekeknek a munkaképesekkel együtt történő deportálása nem azt a célt szolgálja, hogy a családok együtt legyenek” - fogalmaz Ungváry. (135.) Érdemes lett volna ugyanakkor a témát nem csupán Horthy tényleges tudása szempontjából, hanem a pszichológiatudomány kutatásait figyelembevéve is vizsgálni. Hiszen a kérdés nem az, hogy állt-e a kormányzó rendelkezésére elegendő információ, hanem hogy miért maradt minden tudása ellenére passzív 1944. július elejéig? Az 1943-as klessheimi találkozón, a zsidókérdésre előzetesen készülve, Horthy így fordult Hitlerhez: „O mindent megtett, ami lehetséges volt, de meggyilkolni mégsem lehet őket”, mire Hitler azzal felelt, hogy „erre nincs is szükség, Magyarország [...] is elhelyezheti őket koncentrációs táborokba”. Horthy Istvánná pedig az egyik legkorábbi, Bokor Péternek adott interjújában így fogalmazott: „Annyi mindenféle hír keringett össze-vissza, hogy ha az ember valami szörnyűséget hallott, akkor azt is gondolta, hogy el van túlozva.” (Bokor Péter Horthy Istvánnéval készített interjújának vágatlan átirata, 1988. Horthy Család családi levéltára, Lewes, Egyesült Királyság II.2.1.) Vajon nem értelmezhető-e a kormányzó passzivitása a holokauszt idején a Milgram-kísérletek papírformájaként, amikor is az alanyok, hatalmi szó hatására a rendelkezésükre álló tudás ellenére meggyőzték magukat, hogy amiben részt vállalnak, az nem gyilkosság, főképp, ha e hatalmi szó ebben meg is erősítette őket? Ungváry a kiugrási kísérlettel is külön fejezetben foglalkozik munkájában. Talán egy ügyész megállapításaként is túlzó volna, hogy 1944. október 16-án Horthynak, ha tisztességesen kívánt volna eljárni, az Alcazar parancsnoka, José Moscardó példáját kellett volna követnie, aki feláldozta fiát, s nem adta fel a rábízott erődöt. Már csak azért is túlzó ez az elvárás, mert 1126