Századok – 2020
2020 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Lippay György a római Rezidencia Kongregáció előtt (1638–1642)
TUSOR PÉTER 781 A rezidencia, vagyis a tényleges, lelkipásztori feladatokkal összekötött egyházi javadalom birtokosai – jellemzően a megyés püspökök – helyben tartózkodásának kérdése a Trienti Zsinat (1545–1563) és a tridentiánus reform egyik központi témájának számított, és heves, fordulatos és elhúzódó viták övezték. Teoretikusan az a probléma állt a középpontban, hogy a kötelezettség isteni jogon alapszik-e, avagy csupán kánonjogi előírás? Jelentősége azonban az elméleti megfontolásokon messze túlmutatott. Amennyiben ugyanis a kötelezettség alapja a ius divinum, senki sem adhat alóla általános felmentést, még a pápa sem. A Péterutód is csupán ideiglenesen és különösen méltányolandó esetben diszpenzálhat alóla. Annak a középkori gyakorlatnak tehát, hogy az egyházi beneficiáriusok a Kúriánál, uralkodói udvarokban építik karrierjüket, az isteni jog érvényesülése esetén véget kellett érnie. Sőt, ezáltal a javadalmak halmozásának a korábbi zsinatok tiltásai ellenére népszerű gyakorlata is komoly veszélybe került. Nem csoda, hogy a rezidencia kérdése lett a választóvonal a gyökeres reform hívei és ellenzői között. Köztudott, hogy a Zsinat két határozatban is a kötelezettség isteni eredete mellett foglalt állást (sess. VI, c. 1 de ref. és sess. XXIII, c. 1 de ref. ). A döntés a hívek között tartózkodó, egyházmegyéjüket vizitáló, zsinatokat tartó, templomokat építő, szemináriumokat, plébániákat alapító, régi és új szerzetesrendeket patronáló püspökgenerációk sorát eredményezte. A „trienti püspök-ideál” létrejötte a kora újkori katolikus konfesszionalizáció kulcsmozzanata lett. 10 Amikor tehát VIII. Orbán 1634. decemberi, címadó szavaiban a Zsinatot említő bullájával az eltelt 70 év alatt tapasztalt „tökéletlenségeket” szándékozott kiküszöbölni, lépését akár a tridentiánus reformlendület fenntartására irányuló kísérletnek is tarthatjuk. Sőt, a szándék komolyságát mindennél jobban mutatja, hogy nem az ilyesfajta ügyekben egyébiránt teljesen kompetens Zsinati Kongregáció eljárásainak szigorítását látta célravezetőnek, hanem a hagyományos kuriális reformgondolat jegyében egy új intézményt11 hozott létre a probléma ke zelésére. A rezidencia-kérdés különlegességét tovább fokozza, hogy VIII. Orbán 1626-ban már életre hívott egy új dikasztériumot, a Congregatio super Immunitate et Iurisdictione Ecclesiasticát, amely elvileg az idevágó ügyekben is eljárhatott vol na.12 Tovább árnyalja a képet, hogy az első számonkérések meghatározóan délitáliai, spanyol fennhatóságú püspökök ellen indultak. Az első alkalommal 1635. 10 A zsinatra és a trienti programra legújabban lásd John W. O’Malley: Trent. What Happened at the Council. Cambridge, MA 2013. (Régebbi irodalomra lásd Tusor P.: A barokk pápaság i. m. 15–20., 264–267.) 11 Pontosabban, miként fentebb is említjük, a Zsinati Kongregáción belül, ahová a probléma eredendően tartozott, állított fel úgynevezett „Congregatio particularis”-t. 12 Lauro, A.: La Curia Romana e la residenza dei vescovi. i. m. 367–370.; Georg Lutz: Urbano VIII. Enciclopedia dei Papi. III: Innocenzo VIII. – Giovanni Paolo II. Rome 2000. 298–321., 308–309.
