Századok – 2020
2020 / 3. szám - IN MEMORIAM - Anton Schindling (1947–2020) (Forgó András – Soós István)
645 SZÁZADOK . () . SZÁM ANTON SCHINDLING 19472020 2020. január 4-én elhunyt Anton Schindling, a tübingeni egyetem szenior professzora, a kora újkori felekezetszerveződés, művelődés és rendiség történetének elismert kutatója. Halálával nemcsak egy jeles német történész távozott, hanem egy olyan személyiség is, akit évtizedek óta szoros kapcsolatok fűztek Magyarországhoz és a magyar történész szakmához. Anton Schindling 1947. január 20-án született a Majna menti Frankfurtban, egy asztalosmester fiaként. Hesseni származására mindvégig büszke volt, és ott, az egykori szabad birodalmi város miliőjében ismerkedett meg a keresztény felekezetek egymás mellett élésével is. Ez az interkonfesszionális szemlélet egész életében végigkísérte, és tudományos munkásságára is komoly hatással volt. A második világháborút követően felnövekvő történészgeneráció tagjaként tudatosan szakított a német történelem porosz orientációjú, „kisnémet” szemléletével, és a kora újkori történeti múltat annak társadalmi, kulturális és felekezeti sokszínűségében szemlélte. De kortársaihoz hasonlóan ugyanígy érdekelte a „régi birodalom” alkotmányos berendezkedése, a kora újkori politikai intézményrendszer felépítése és működése is. Munkásságának utolsó szakaszában pedig a katolikus felvilágosodás lenyomatait vizsgálta a német kultúrkörben. Tudományos karrierjét a würzburgi kezdeteket, majd az eichstätti és osnabrücki professzúrát követően a tübingeni Eberhard-Karls-Universität Közép- és Kora-Újkori Történeti Tanszékén teljesítette ki Volker Press (1939–1993) utódaként. A tanszéket 1995-től egészen a 2015. évi nyugdíjazásáig vezette. Ezt követően a tübingeni egyetem szenátusa szeniorprofesszori kinevezést adományozott neki, így biztosítva számára a további kutatáshoz és tudományszervező munkához szükséges szakmai és egzisztenciális hátteret. Romló egészségi állapota azonban megakadályozta abban, hogy az új pozíciójából adódó lehetőségeket hosszútávon kamatoztassa, végül életművét ez év kezdetén lezárta a halál. Híres volt a magyarok, a magyar történelem és kultúra iránti szeretetéről. Bár nem beszélte nyelvünket, alig akadt a magyar múltnak, különösen az elmúlt fél évezred magyarországi, erdélyi vagy éppenséggel délvidéki politika-, társadalom-, egyház- és művészettörténetének olyan fontosabb eseménye, jelensége, amelyről ne lett volna valamilyen tudomása. Széleskörű ismereteit kitűnően kamatoztatta egyetemi óráin, konferencia-előadásain, amikor a magyarországi vagy a kelet-közép-európai térség históriájáról volt szó. Szerencsések lehettek azok a magyarországi kutatók, legyenek vele egykorúak vagy fiatalabbak, akik közel kerülhettek hozzá. Az előbbieket nemcsak kollégákként, hanem barátokként is számontartotta, az utóbbiakat pedig tanítványaivá fogadta. Ifjúkorától, már az IN MEMORIAM
