Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETÍRÓK - Erős Vilmos: Szabó István (1898‒1968) a magyar történeti irodalomban
ERŐS VILMOS 643 arra is, hogy a szóban forgó kötetet még Szabó István állította össze, de a lektor (Pölöskei Ferenc) és a szerkesztő (Für Lajos) módosított a tartalmon. Kimaradt belőle például A jobbágy megnemesítése című nagy jelentőségű tanulmány 1941-ből, s Faragó szerint A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság időszakában is szerepelhetett volna az összeállításban. A recenzens szerint fölösleges volt a parasztság kapitalizmus kori történetével összefüggő munkák újbóli közlése, helyettük inkább Szabó 1960-as francia nyelvű írását vagy az alföldi tanyás gazdálkodást elemző könyvfejezetet kellett volna felvenni. Szabónak a könyvben kifejtett gondolatmenetét a 15–16. századig egységesnek minősíti, utána azonban törés következik be, ami az említett problémából adódik, hogy tudniillik nem a legreprezentatívabb szövegeket válogatták a kötetbe. A törést elsősorban A jobbágy birtoklása... című tanulmány hiánya okozza (bár ezt jelen sorok szerzőjének tudomása szerint Szabó maga sem tervezte közölni), ami leginkább kifejezi a 16–18. századra vonatkozó nézeteit – annak ellenére, hogy ezzel nem minden gazdaságtörténész ért egyet. A Kossuth-tanulmányok kapcsán Faragó rámutat arra, hogy saját korukban szintén problematikusak voltak a fennálló hatalom számára, egyikük elkészülte után még évekig kéziratban maradt. Faragó röviden ismerteti még az 1351-es törvényekre, hajdúkra, a jobbágyi névadásra vonatkozó írásokat, és különösen méltatja Szabó módszerét, briliáns forráskezelését, valamint az interdiszciplinaritás érvényesítésére irányuló törekvéseit. 107 Faragó kifogásolja, hogy Szabó kevéssé élt a kvantitatív módszerrel, bár szerinte ez saját korában még nem terjedt el jelentősen. Kitér az életpálya megrázkódtatásaira is (főként az 1948–1949-es meghurcoltatásokra), és rámutat, hogy mindezek következtében Szabó kutatásait kedvezőtlen körülmények között folytathatta, például – nyugati kollégáival ellentétben – az alapkutatásokat is saját magának kellett elvégeznie. Összesítve Szabó történetírásának fő érdemeként Faragó az eseménytörténettel szembeállított társadalomtörténeti szemlélet meghonosítását jelöli meg, ami a szélesebb közönség számára szokatlan, mert az inkább a politika és a politikai vonatkozások iránt érdeklődik. 108 Faragó megállapítása értelmében mindennek nincsenek igazi műhelyei Magyarországon,109 ennek is köszönhető, hogy Szabó István tanulmányainak cse kély visszhangja volt például a Századok ban, inkább csak az Agrártörténeti Szemlé ben és az Ethnographiá ban foglalkoztak gondolataival. 107 Uo. 299. 108 Uo. 304. 109 Hozzá lehet tenni, hogy Faragó Tamás ugyanakkor rendkívül kritikus volt Szabó István (és persze Mályusz Elemér) népiségtörténeti munkáit illetően. Szerinte ezek kifejezetten politikai/ ideológiai és kormányzati indíttatásúak voltak, jelentős visszaesést eredményeztek a dualizmus kori történeti demog ráfiai kutatásokhoz képest, s teljesen ignorálták a modern történeti demográfia olyan kérdéseit, mint a termékenység, halandóság, migráció. Lásd Tamás Faragó: Historical demography in Hungary: A history of research. (Working papers on population, family and welfare, 16.) Bp. 2012. 11., 12.
