Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETÍRÓK - Erős Vilmos: Szabó István (1898‒1968) a magyar történeti irodalomban
SZABÓ ISTVÁN (1898–1968) A MAGYAR TÖRTÉNETI IRODALOMBAN 622 földesúr és jobbágy viszonyát pedig túlzottan patriarchálisnak állítja be; a népiségtörténetet nem a népi írók mozgalmával rokonítja (sőt tagadja ezek párhuzamait), sokkal inkább a Horthy-fasizmus „népi egység”-et hirdető, reakciós szemlélete megtestesítőjének tekinti, amelyben a nép, a parasztság csak az irredenta politikai szándékok egyfajta népi tartaléka. 6 „Nem a földosztást, hanem »a közhatalom egyensúlyozó és gyámolító kezé«-nek kiterjesztését: ezt a megoldást ajánlotta Szabó István a paraszti sérelmek orvoslására. És ez nemcsak megállást jelentett a polgári ideológia útján, de letérést is erről az útról. Attól a »közhatalomtól« várni a »parasztság társadalmi erejét megtartó, sőt növelő intézkedéseket«, amely évtizedek óta véres bizonyságát adta reakciós politikájának, nemcsak mélységes önellentmondás, amely zsákutcába vezet, de egyúttal negatív kifejezése a gyökeres megoldástól való tartózkodás álláspontjának is. Szabó István szemléletében vannak bizonyos »népies« elemek – amikor a parasztságot emeli fel történelemformáló társadalmi erőnek –, »amelyekből mindig meríthető [...] ifjító és megújító erő«. [...] De Szabó István nem népies író, hanem a népiségkutatás, népiségtörténet egyik vezető képviselője volt.7 A népiségtörténet-szemlélet pedig – szemben a parasztdemokráciát követelő »népies baloldal« elveivel – lényegét tekintve különbözik. Nemcsak, hogy passzív »népi tartalék«-nak tekinti a parasztságot, amelyből csupán friss »népi vért« akar a történelmi Magyarország elhasznált véredényeibe átömleszteni, de egyben – nacionalista szemlélettel – valamilyen felsőbbrendű népi erőnek is képzeli, amely a környező, főként szláv népeket ellenállhatatlan vonzással magába olvasztja, »felszívja, elmeríti«.8 A népiségtörténet nacionalista íze mellett egyben van bizonyos arisztokratizmusa is, amellyel a parasztságot – mintegy felülről – »a magyar politikai és szellemi hatalom kiépítését végző«, »Felső rétege«-k mögé, »tartaléknak« helyezi el. [...] Antifeudalizmus, amely a nagybirtok védelmével szemben a paraszti polgárosodás szabadabb és könnyebb útjáért küzd, de maga sem követeli a nagybirtok felosztását – feloldhatatlan ellentmondás, ahonnan előre is, de visszafelé is vezethet az út.” 9 Sándor Pál tanulmányában (részben a fent idézett sorokat megelőzően) Szabó Istvánt, főleg az 1940-es parasztságtörténeti szintézisét alapvetően szembeállítja a Domanovszky-féle iskolával, így Wellmann Imrével is. Wellmannt ugyanis lényegében egy feudális felfogás jellemzi, Szabó István ezzel szemben ebben a munkájában rámutat a parasztság helyzetének romlására, és végeredményképpen egy parasztpolgári koncepciót képvisel. 6 Sándor P.: A magyar agrártörténeti i. m. 414. 7 Sándor itt feltehetően a Mályusz vezette népiségtörténetre utal, amelyet az 1950-es években egyértelműen fasisztának tekintettek. 8 Szabó e gondolatai már inkább az Eckhardt Sándor által szerkesztett kötetbeli tanulmány befejező részéből valók. 9 Sándor P.: A magyar agrártörténeti i. m. 410.
