Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A múlt hatalma (Törő László Dávid)
460 TÖRTÉNETI IRODALOM lalás nélkül. Így a múlt befolyása bénítóan hathat mind a tudósokra, mind a nemzetek közötti megbékélést szorgalmazó politikusokra. Gúzsba köti a magyarországi közéletet is, hiszen a mű tézise szerint a rendszerváltás után – szemben a szocialista egypártrendszer jövőorientáltságával – a múltba révedés és a múlt ideológiai lövészárkok mentén való értelmezése lett a döntő jelenség, akadályozva ezzel a szerző által pozitív értéknek tartott társadalmi kohézió kialakulását. Pók Attila azonban inkább optimizmusról tesz tanúbizonyságot, szerinte ugyanis a történész pozitív értékekkel, tanulságokkal lehet gazdagabb a múlt tanulmányozása által. A múlt hatalma így nemcsak hátráltat, de a társadalom aktuális problémáira reagáló, felelős értelmiségiként fellépő történész számára irányt is mutathat. A múltból kiolvasható érték pedig a haladás hagyománya, amelynek hitelét a szerző szerint sem a posztmodern, sem a 20. századi háborúk nem tudták érvényteleníteni. Bár a cím a múlt (mint adottság) erejét demonstrálja, a könyv egyes fejezeteinek elnevezései („Bűnbakkeresők hatalma” vagy az „Emlékezés hatalma”) azt mutatják, hogy a szerző számol más tényezőkkel is, azaz nemcsak a múltnak, hanem a múlt interpretálóinak is hatalmuk van. Ezzel összefüggésben joggal mutat rá, hogy az értelmezők gyakran a szakmán túlról érkeznek (lásd a politológus Daniel Goldhagen vagy a szintén céhen kívüli Nemeskürty István esetét), s az outsiderek felvetései akár termékeny vitákat is generál hatnak szakmán belül és kívül. A kötet elméleti alapállása szerint tehát a történész jelenbéli érintettsége nem hátrány, hanem előny, ami ráadásul – tanulságok megfogalmazása által – nevelői szempontból kamatoz tatható. A történészi szerep ilyen értelmezésének hosszú tradíciója van, a Gustav Droysen által írt Historika elsősorban a „didaktikus ábrázolás” címszó alatt taglalja ezt az elbeszélési formát, de a történetírás történetében a legkülönbözőbb módszertani iskolák és politikai álláspontok képviselőinél is találhatunk példát a jelen és múlt tudatos összekapcsolására: említhető Robin G. Collingwood gondolata, aki szerint a történész jelenbéli tapasztalata nemhogy hátráltatja, hanem egyenesen jobbá teszi tudományos munkáját. Ezt szem előtt tartva nem véletlen, hogy Pók Attila elismerően ír Jörn Rüsenről, aki a historizmus egyik legjelentősebb kortárs német értelmezője/követője, és aki szerint a tudomány racionális módszere és a tudós jelenbéli érintettsége nem zárják ki egymást. De a szerző példaértékűnek tartja Hankiss Elemér munkásságát is a tudós és tárgya között lévő érzelmi kapocs miatt. Az eddig taglalt problémákhoz két dolgot tennék hozzá. Egyrészt érdemes megjegyezni, hogy létezik olyan tudományfelfogás is, amely a tudományos munkát szembeállítja az értékközvetítő, nevelő funkcióval, vagy legalábbis elválasztja a kettőt egymástól. A struktúratörténészek és általában a szcientista paradigma történészei például nem törekedtek/törekednek értékek megfogalmazására. Persze nyitott kérdés, hogy mennyire sikerült e tudósoknak kivonni magukat – a szerző fogalomhasználatával élve – a múlt hatalma alól, tekintve, hogy a szcientizmus egy bizonyos változatát művelő kliometria ma már klasszikusnak számító képviselői, Robert W. Fogel és Stanley Engerman annak ellenére is komoly közéleti vitát generáltak az amerikai rabszolgasággal kapcsolatos munkájukkal, hogy tudományos fellépésüket, illetve módszerüket teljesen mentesnek gondolták a morális aspektusoktól. Másrészt a történelemnek a társadalmi kohézió érdekében való instrumentalizálása óhatatlanul bizonyos narratívák háttérbe szorításával jár, ha pedig egy mesternarratíva mögött elegendő hatalomkoncentráció áll, akkor tudomány és politika szereplőinek viszonya rendkívül egyoldalúvá válhat. Pók Attila egyébként számol ezzel a problémával és hipotézisként felveti, hogy a nagy narratívák elnyomhatják a partikuláris múltfelfogásokat, így a domináns emlékezetpolitika a kezdeti céljával szemben éppen ellentétes hatást érhet el, mert a pluralizmus felszámolásával inkább gyengíti a társadalmi kohéziót. Itt viszont az a kérdés merült fel jelen sorok szerzőjében, hogy történelemszemlélet terén vajon szükséges-e (történészként), sőt lehetséges-e (akár történészként, akár történelemtanárként) egy bizonyos társadalmi egység kialakítása?
