Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - B. Szabó János – Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában (Nagy-L. István)
453 TÖRTÉNETI IRODALOM 16. század első harmadában. A könyvben nem statikus képet vagy állapotleírást kapunk: a cél a hadügyi változások dinamikájának érzékeltetése és egy változó, átalakulásban lévő világ katonai vonatkozásainak föltárása, valamint a korszak ismeretéhez nélkülözhetetlen nemzetközi összefüggések ismertetése. A munkát a két szerkesztő, B. Szabó János és Fodor Pál bevezetője, illetve előszava nyitja. Fodor előszavában aláhúzza, hogy a mohácsi csata önmagában nem vizsgálható, az európai hatalmi és hadügyi kontextus elengedhetetlenül fontos részét képezi a csata elemzésének. Az ezt követő bevezetőben B. Szabó széles európai horizontot nyit, amelyben felvázolja a korabeli Európa legfontosabb jellemzőit, a változások irányait, illetve utal a korszak vizsgálatában sokáig meghatározó elméletre, amelyet Geoffrey Parker „hadügyi forradalomnak” nevezett. Kijelöli a kereteket, amelyben a kötet tanulmányai vizsgálódnak: a hadseregek létszáma, összetétele, technikai jellemzői, fegyverzete, harceljárásai, hadviselési jellegzetességei, illetve az államok erőforrásai. Az Oszmán Birodalom hadszervezetét és hadseregét Fodor Pál mutatja be tanulmányában. Az állami bevételek a terjeszkedéssel párhuzamosan, a területnél és a lakosságszámnál nagyobb arányban nőttek. Mohács idején a kincstár egyenlege már a közel 20 ezres állandó udvari zsoldossereg (11 500 janicsár és újonc, 5100 lovas, 2200 tüzér és műszaki) és a 40 ezres várőrségek fenntartása mellett is 15%-os többletet mutatott. A török hadszervezet alapját azonban továbbra is a tímár-birtokos szpáhik és az általuk kiállított katonák összesen 70 ezer főt számláló tömege adta, amit az irreguláris katonák 40 ezres létszáma egészített ki. Az oszmán hadipotenciál tehát meghaladta a 170 ezer főt, amiből egy-egy hadjáratra akár 70 ezer fős sereget is mozgósítani tudtak. A török hadsereg fegyverzete magában foglalta a korszerű lőfegyvereket, harcászata mégis erős keleti hatást mutatott, amit a török katonai vezetők az alakulatok jó együttműködésével minőségileg tudtak továbbfejleszteni. Sashalmi Endre a Moszkvai Fejedelemség hadügyét veszi vizsgálat alá, amelynek legfontosabb jellegzetessége az uralkodó erősen patrimoniális és teokratikus hatalma. A hadsereg alapját a katonai szolgálatért kapott földbirtok jelentette. A hadipotenciál az 1530-as évekre elérte a 40 ezer főt, amiből egy-egy hadjáratra 20 ezres sereget tudtak mozgósítani. A fegyverzetet és harcászatot a szembenálló ellenséghez kellett igazítani. A tatárokkal szemben a lovasság nagy száma a jellemző, de a tűzfegyverek használatának elterjedése, valamint a gyalogsági harcászat kombinációja, az új szekérvárszerű innováció mutatja, hogy az orosz hadsereg is elindult a modernizáció útján. A mohácsi csatában több mint ezer lengyel zsoldos harcolt, így Szokola László tanulmánya a lengyel–litván államszövetség hadseregét bemutatva a csata szempontjából is fontos információkat tartalmaz. A hadsereg királyi magánpénztárból és állami adókból fizetett zsoldosokból, határvidéki őrségből, területi csapatokból és magánhadseregekből állt, de létezett a közfelkelés intézménye is. A lengyel hadipotenciál 85 ezer katonát tett ki, amit hasonló litván adat egészített ki. Ennek ellenére a korszak legnagyobb lengyel–litván hadserege 25–35 ezer főből állt. A lengyel gyalogság alapvetően kis létszámú volt, de soraiban a lőfegyver használata az 1530-as évekre kizárólagossá vált. Eközben a lovasságon belül a visszaszorult nehézfegyverzet és a könnyebb, mozgékonyabb huszár csapatnem mellett a lőfegyverrel, első sorban íjjal, de változó arányban már tűzfegyverrel felszerelt lovasság aránya is megközelítette az egyharmadot. B. Szabó János a Magyar Királyság hadszervezetét és hadseregét mutatja be. A cseh– magyar perszonálunió ténye nem jelentett közös hadügyet, de még közös védelmi politikát sem. II. Lajosnak magyarországi védekező hadjárat esetén is csak a cseh rendek megajánlása adott katonát, legfeljebb pár ezer embert, vagy pedig zsoldosokat toborozhatott saját pénzén. Magyar ország teljes hadipotenciálja 60 ezer katona körül lehetett, de ebből egy-egy hadjáratra 30 ezernél többet nem mozgósítottak, egy-egy vállalkozáson 5–10 ezer fős magyar seregek voltak jellemzőek. A magyar hadszervezet elemei (királyi és tiszti bandériumok, telekkatonaság,
