Századok – 2020

2020 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - IN MEMORIAM - Ormos Mária (1930–2019) (A. Sajti Enikő)

445

IN MEMORIAM ORMOS MÁRIA (1930–2019)

cserepekből összerak egy amforát, egy szobrot, illetve – leginkább – az eredetinek a töredékét. Helyesen akkor jár el, ha megmondja: ennyit tudok, ezt és ezt viszont nem tudom. Ha nem ezt teszi, hanem tetszőleges anyagokkal tölti ki a részeket, akkor csal, torzít.” Tudta, hogy a történésznek gyakran a bizonyosság helyett meg kell elégednie az esetlegességgel, mivel nem képes megtalálni egy jelenség vagy esemény megoldását. S bár hitt abban, hogy a történészt olykor segíti a szerencse, az is előfordul, hogy „hosszan tartó kutatással összeszed minden elemet egy eseményről, de a titkát mégsem tudja megfejteni. [...] Egy valami mégis bizonyos. Egyetlen forrás csakúgy nem forrás, miként egy tanú nem tanú. Egy történésznek nem lehet nyugta addig, amíg minden elképzelhető és megszerezhető iratot, papírt, cetlit, emléket össze nem gyűjtött. Ráadásul az általa kirakott kép csak akkor elfogadható, ha beleillik szélesebb környezetébe is.” Így a magyar történelmet sem lehet környezetétől elszigetelve, önálló univerzumként értelmezni.

Történészi ars poeticájának szerves részét képezte a szokatlan, meghökkentő, a konvencionális megközelítéseken túllépő kérdések megfogalmazása is. Ezzel kapcsolatban egy személyes élményemet szeretném felidézni. Én nem voltam sem tanítványa, sem szokásos értelemben vett kollégája – szellemi értelemben azonban, mindazok okán, amit történészi látásmódjáról, kutatói, emberi habitusáról felidéztem, Ormos Máriát mesteremnek tartom. Gyakori meghívott voltam az általa vezetett doktori iskolában előadóként, opponensként vagy egyszerű bizottsági tagként, és nála is habilitáltam. Bizonyára ennek köszönhetem, hogy 80. születésnapja alkalmával felkértek, hogy a tiszteletére csak néhány példányban készülő, általa „kiadatlan könyvnek” nevezett kötethez küldjek egy tanulmányt és azt egy vele kapcsolatos emlékkel nyújtsam át. Hosszas gondolkodás után végül a következő, számomra sokat jelentő emléket idéztem fel. Akadémiai doktori értekezésem bíráló bizottságának ő volt az elnöke. Minden a megszokott rendben haladt – az opponensek felolvasták bírálataikat, én a válaszomat, a bizottság, sőt a közönség is kérdezett. A kérdések zöme, az értekezés témája okán az újvidéki razziára és a jugoszláv partizánok magyarok elleni megtorlására vonatkozott. E kölcsönös megtorlások bizony, mondtuk, nagyon megterhelték a két ország és nép 20. századi kapcsolatát. Egyszer csak szólásra emelkedett Ormos Mária, és a tőle megszokott pontos, világos, múltat fürkésző megfogalmazásában a következő meghökkentő kérdést tette fel: igen, mindez valóban megtörtént, így történt, de mivel tudnám megmagyarázni a két nép között mindezek ellenére meglévő szimpátia jelenségeit? Akkor is és azóta is sokat töprengtem ezen. A válaszra már nem emlékszem, de nem is érdekes, a kérdésre annál inkább.