Századok – 2020

2020 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamás Ágnes: A csehek ábrázolása a magyarországi élclapokban a 19. század második felében

TAMÁS ÁGNES

401

1867-ben megszületett az osztrák–magyar kiegyezés, amely rendezte Ciszlajtánia és Magyarország államjogi viszonyát, azonban nem csökkentette például a horvát és a cseh nemzeti törekvések intenzitását. Mindkét szláv nemzeti mozgalom legalább a magyarokéhoz hasonló státusz elérését tűzte ki célul. 1868–1869 a birodalom nyugati felében is konfliktusokkal terhelt időszak volt a cseh és lengyel nyelvhasználati jogok hangos követelése miatt, ahogy Magyarországon is a nemzetiségi mozgalmak elégedetlensége nyomán.4

Néhány évvel később Karl Sigmund von Hohenwart ausztriai miniszterelnök (1871. február 6. – 1871. október 30.) tervbe vette a birodalom föderatív átalakítását, illetve a nyelvi egyenjogúsítást Csehországban. Ciszlajtánia föderális alapokon nyugvó reformját a német liberális politikai elit – élén a közös kül- és hadügyminiszterekkel, Ferdinand von Beust és Franz Kuhn von Kuhnenfeld bárókkal – és Andrássy Gyula gróf magyar miniszterelnök, majd később maga az uralkodó, Ferenc József is ellenezte, így az nem valósult meg.5

Az

élclapokban megfigyelhetjük, hogyan reagáltak Ciszlajtánia sikertelen átalakítási kísérletére Magyarországon, és hogyan ítélték meg ekkor a cseheket és politikai szerepüket.

6 Az 1890-es évek meghatározók voltak a cseh–osztrák-német viszony rendezése, valamint a csehek nyelvi egyenjogúsítására tett kísérletek szempontjából, így e mozgalmas időszakból több évfolyamot is górcső alá veszünk. Továbbá megvizsgálhatjuk, hogy az osztrák–magyar kiegyezés előtti, az azt közvetlenül követő években és a századfordulón hogyan használták fel a pest(buda)i élclapok a cseh–osztrák-német ellentétet a magyar belpolitikai ügyekhez kapcsolódó vélemények befolyásolásra. Hogyan kötötték össze az ausztriai összeütközéseket a Lajtán inneni „nemzetiségi kérdés”-sel? Miként hozták összefüggésbe azokat az 4 Az 1868. évi XLIV. tc., a „nemzetiségi törvény” nem elégítette ki a nem magyar nemzetiségi mozgalmak igényeit, amire a nemzetiségi mozgalmak végső soron politikai passzivitással reagáltak, és bojkottálni kívánták a magyar parlament munkáját. A nemzetiségi törvényről lásd például Katus László: Deák Ferenc és a nemzetiségi kérdés. Kisebbségkutatás 12. (2003) 3. sz. 536–546.; Péter László:

Az 1868: XLIV. tc. „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” és a törvényhatóságok hivatalos nyelve. In: Uő: Az

Elbától keletre. Bp. 1998. 264–274.; A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868. Szerk. Schlett István. Bp. 2002.; Schlett István:

Egyéni vagy kollektív szabadság? A

liberalizmus problémamegoldó képességének határai a nemzetiségi kérdésben. In: Uő:

A

politikai gondolkodás története Magyarországon II. Bp. 2010. 534–565. 5 A cseh kiegyezés tervei nem irányultak az osztrák–magyar kiegyezés ellen, azt elismerték, azonban alapvető elemeit kívánták módosítani (például delegációk összetétele). Andrássy szerepét a csehek követelései elleni tiltakozásban a hazai történeti irodalom némileg felnagyította. Erről lásd Somogyi Éva:

A dualizmus és a föderalizmus választóvonalán 1871 októberében. Történelmi Szemle 52. (2010) 4. sz. 537., 544. A cseh–német konfliktusról lásd még Christian Scharf:

Ausgleichspolitik und Pressekampf in der Ära Hohenwart. Die Fundamentalartikel von 1871 und der deutsch-tschechische Konflikt in Böhmen. München 1996. 86–101.

6 Hohenwartot megelőzően és őt követően is Eduard Taaffe gróf volt Ausztria miniszterelnöke 1868–1870, illetve 1879–1893 között. Az ő fő politikai célja szintén a nemzetiségi megbékélés, az osztrák-német–cseh kiegyezés megkötése volt, de eredménytelen maradt ez irányú tevékenysége.