Századok – 2020
2020 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Joó András: A „nemzet aranya”. A „Kállay Alap” története – tények és kérdőjelek
JOÓ ANDRÁS 357 Nagy Ferencet 1947. május végén emigrációba kényszerítették, és Svájcból küldte el, nyilvánvalóan zsarolás hatására, a lemondólevelét. Gordon hamarosan szintén lemondott, a széf kulcsát viszont nem volt hajlandó átadni. Később elterjedt, hogy állítólag az Alap maradékának egy részéből valamiképp Nagy is részesült. Bizonyos, hogy ez a Schweizerische Kreditanstalt széfjének tartalmából nem történhetett meg. Nagy valóban felvetette a saját külföldi megélhetésének kérdését, s ennek rendezését egy ideig – egyebek mellett – lemondása feltételéül is szabta volna. 1947. május 30-án, államtitkára Balogh István és Gordon telefonbeszélgetésében hangzott el, hogy esetleg 2–300 000 svájci frankot – amely összeget utóbbi jelölte meg Balogh kérdésére – biztosítsanak Nagy részére az Alap maradékának a terhére. (A kérdést Balogh hozta szóba). Ennek kifizetése azonban Száll titkár és egy Rákositól hozzá címzett utasítás nélkül elképzelhetetlen volt, így erre nem lehetett számítani. Balogh páter feljegyzései szerint az Alap maradékából „egy tételben” való nagyobb összeg kiutalását Rákosi kategorikusan elutasította. 101 Gordon 1947. június 4-én lemondott követi posztjáról, Magyarországra – ahol utóbb per is fenyegette – nem tért vissza, a trezorban elhelyezett arany ügyében pedig nem működött együtt Száll Józseffel és a berni magyar külképviselettel. Így rövidesen peres eljárásra került sor az ügyben, svájci bírói fórumok előtt, ez pedig kihatott a svájci–magyar kapcsolatokra is, amit utóbb kémkedési ügyek tovább terheltek (Száll ilyen irányú tevékenysége ismert volt a svájciak előtt). 102 A magyar állam a Lifschitz ügyvédi irodát bízta meg azzal, hogy felperesi érdekeit Gordonnal szemben képviselje. Az iroda és megalapítója már hosszú idő óta képviselte Svájcban a szovjet érdekeket is. Isidor Lifschitz ügyvéd 1947. július 23-án nyújtotta be a keresetet Bernben (Obergerichtshof), és ezzel kezdetét vette a „Gordon kontra Magyar Köztársaság” néven futó, végül több bíróság előtt is tárgyalt per, amelyben csak 1949 tavaszán született olyan döntés, amelynek értelmében magyar részről hozzáférhetővé válhatott az Alap maradéka. A per végkimenetele, akárcsak az Alap sorsának korábbi alakulása, külső, politikai hatások függvényében is alakult, a döntések megítélése pedig nagyon eltérő lehetett tisztán jogi, erkölcsi vagy épp nyers reálpolitikai megfontolások alapján. A perből csupán néhány fontos elemet és a végjáték lényegi momentumait emeljük itt ki. 101 A Schweizerische Kreditanstalt Zürich hivatalos (német nyelvű) levele Gordonnak, 1947. jún. 19. ÁBTL 3.1.9. V-159771/1.; Hőgye Mihály: Hogyan mondott le Nagy Ferenc? Új Látóhatár 37. (1986) 446–447.; Szakács Sándor – Zinner Tibor: A háború „megváltozott természete”. Adatok és adalékok, tények és összefüggések, 1944–1948. Bp. 1997. 334–336. Balogh József feljegyzése (Tildy Zoltán számára) a belügyminisztériumi iratok közt maradt fenn, amire Hőgye írása is utal. 102 Tréfás Dávid: Illúzió, hogy ismerjük egymást. Svájci–magyar kapcsolatok 1944–45 és 1956 között. Bp. 2013. 53–54.; Andreides G.: Egy megbízható elvtárs i. m. 28., 30–33.