Századok – 2020
2020 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja és hazatérése (Peterecz Zoltán)
232 TÖRTÉNETI IRODALOM A Németországban töltött nyolc év tekinthető a Szent Korona külföldi kalandjainak történetében az első fázisnak. A szerző megvizsgálja azt a kérdést, vajon miért nem adták vissza az amerikaiak a regáliákat, ha az arany- és ezüstkészlet, valamint a Szépművészeti Múzeum műkincseinek esetében egyébként ezt megtették. A döntés hátterében elsősorban a nagypolitika állt. A magyar– amerikai viszony – a hidegháborús légkör miatt – folyamatosan romlott a második világháborút követően, különösen az 1948-as kommunista hatalomátvétel után. Emellett az amerikaiak arra is hivatkozhattak, hogy a Szent Koronát és annak kísérő ékszereit őrzésre adták át nekik a magyar koronaőrök, tehát ebben az esetben nem lehet náci zsákmányról beszélni. Így az 1950-es évek elejére a két ország közötti erősen megromlott viszony közepette lekerült a napirendről a Szent Korona esetleges visszajuttatása a magyar kommunista rezsimnek. A következő szakasz az 1953-tól 1970-ig tartó időszak. A Szent Korona Fort Knoxville-be került (ahol az amerikai aranytartalékokat is őrzik), de ittlétéről a magyar vezetés, sőt a magyar emigráció sem tudott, ellenben őrzési helyéről mindenféle feltételezések keringtek. A hátteret természetesen továbbra is a hidegháborús légkör jelentette, amit Glant röviden bemutat, s aminek az 1950-es évek eleji fagyossága csak lassan enyhült, s a kapcsolattartás csak az 1960-as évek második felére jutott normál mederbe, amikor ismét nagyköveti szinten rendeződött a diplomáciai viszony Washington és Budapest között. Az 1968 utáni csaknem egy évtized folyamán – a korábbiakhoz képest – számos pozitív elmozdulás történt, de még ekkor is konfliktusoktól terhelt évekről beszélhetünk. A kétoldalú kapcsolatok normalizálódásában nagy szerepe volt az 1969 őszétől négy évig Budapesten szolgáló amerikai nagykövetnek, Alfred Puhannak, hozzátéve, hogy az ő fellépése a szélesebb értelemben vett amerikai külpolitika stratégiájának része, hiszen ezekben az években az amerikaiak kifejezetten keresték a kapcsolatot a szovjet csatlósállamokkal a „fellazítás” külpolitikájának szellemében. Kétségtelen, a kisebb buktatók ellenére mind diplomáciai, mind pénzügyi területen előrelépések történtek, amelyek mintegy „megágyaztak” a Szent Korona hazahozatalának. Ahogy Glant fogalmaz, a „Szent Korona sorsának rendezése része volt az 1969 és 1978 közti amerikai–magyar normalizációs folyamatnak”. (127.) A koronaékszerek sorsa az 1970-es évek első felében a magyar és amerikai kormányok, az amerikai sajtó és az amerikai magyar emigráció hármasában őrlődött. Míg a Kádár-kormány vissza akarta szerezni a becses kincseket, az Egyesült Államok-beli magyar emigráció minden ilyen jellegű hír kiszivárogtatáskor heves kampányba kezdett a kiadatás megakadályozása érdekében, s ebben a Kongresszus és a nemzetbiztonsági bürokrácia is a segítségükre sietett. A Fehér Ház ennek következtében próbálta mosni kezeit. De a magyar külügy kezdte megérteni és megérezni, hogyan lehet az amerikai kormánynál eredményt elérni: „A magyar külügy talán a Szent Korona ügyében demonstrálta leginkább, hogy egyre jobban érti az amerikai politikai rendszer működését, és képes annak szabályai szerint játszani.” (128.) Végül Jimmy Carter elnökké választásával érett meg a helyzet a tényleges lépésekre. A magyarok korábbi stratégiájukat megváltoztatva aláírták a húsz éve húzódó műszaki, tudományos, oktatási és kulturális csereegyezményt, ami kimondva-kimondatlanul előfeltétele volt a Szent Korona visszaadásának. Ráadásul Carter morális kötelezettségnek tekintette a koronaékszerek visszaadását. Mivel az amerikai külügyminisztérium és a közvetlenül az elnök alá tartozó, Zbigniew Brzezinski által vezetett nemzetbiztonsági csapat egymás vetélytársai voltak a külpolitika alakításában, ebben az ügyben is belső feszültségek keletkeztek. Ehhez járult még hozzá a Kongresszus is, amely esetenként megpróbálta felügyelete alá vonni a korona-kérdést, ezért Glant úgy véli, „határozott elnöki akarat nélkül aligha kaptuk volna vissza a koronázási ékszereket 1978-ban”. (174.) A képet tovább tarkították a visszaadást ellenző Egyesült Államok-beli tüntetések és tiltakozások, ám végül Carter akarata érvényesült. Hozzátartozik a történethez, hogy 1973 után az amerikai szempontból szinte teljesen ignorált Magyarországot gyorsan és hatékonyan tették elfogadhatóvá az amerikai kormányzati körök. Ezt elsősorban a Magyarországon tapasztalható és a kommunista táborban magasfokú „szabad”
