Századok – 2020
2020 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ágnes (szerk.): Dokumentumok a magyarországi németek történetéhez 1944–1953. Quellen zur Geschichte der Deutschen in Ungarn 1944–1953 (Horváth Gergely Krisztián)
230 TÖRTÉNETI IRODALOM németországi kutatóknak pedig a címek és az annotáció ismeretében megkönnyíti a közvetlen hozzáférést a forrásokhoz, adott esetben a fordítást. A kötet gazdagon jegyzetelt, a forrásokban felbukkanó személyekre, helynevekre, intézményekre, szervezetekre részletes eligazítást találunk. A szerkesztő, Tóth Ágnes a munka során a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára mellett kilenc megyei és hét egyházi levéltárban kutatott – mindazon megyékben, ahol 1941-ben a németek aránya elérte a 2,5%-ot. Érdemes röviden kitérnünk a bevezető tanulmányra, amelyben Tóth Ágnes tézisszerűen összefoglalja az 1940-es évek második felének kényszertelepítéseire vonatkozó három évtizedes kutatásainak eredményeit. Ez a tanulmány az oktatásban is kiválóan használható, mert folyamatosan hivatkozik a könyvben közzétett dokumentumokra: a kérdéses szöveghelyek a maguk teljességében kereshetők vissza. Ráadásul a dokumentumokat folyamatosan olvasva a maga embertelenségében nyilatkozik meg előttünk a kitelepítés, amely mint hatalomtechnikai eszköz egyszerre volt összhangban a kollektív bűnösség jegyében fogant belső gazdasági és territoriális hódítás nemzeti homogenizáló céljaival és a hatalomra törő kommunista párt uralmi aspirációival. Tóth Ágnes rámutat, hogy a korábbi esemény- és politikatörténeti dominancia után az elmúlt harminc évben a kitelepítés ábrázolásában, a holokauszt kutatásához hasonlóan, éppen a megkerülhetetlen lokális vonatkozások miatt előtérbe került az alulnézeti perspektíva – nyilván nem függetlenül a történetírás egészében kitapintható, fokozatos mikrofordulattól. A szerző ezt követően árnyalt elemzésben mutatja be a földosztás, a német kitelepítés, a csehszlovák–magyar lakosságcsere és a bukovinai székelyek letelepítésének, valamint a német kitelepítés folytatásának összefüggésrendszerét. Fontos tézise, hogy az 1949-es alkotmány elfogadása utáni években csak formálisan indult meg a németek visszaintegrálása a társadalomba, a gyakorlatban alig, ugyanis lokális szinten a párt- és tanácsi szervek ezt megakadályozták. A bevezető tanulmány a probléma transznacionális megközelítése mellett érvel, teljes joggal. A kitelepítés gyakorlatának megértéséhez ugyanakkor fontosnak vélem, hogy azt ne csak magyar vagy magyar–német, illetve közép-európai viszonylatban lássuk, hanem vegyük figyelembe a tényt, hogy annak végrehajtásában – az általuk irányított belügyminisztériumban – a Szovjetunióban pallérozódott magyar kommunisták is jeleskedtek. Ezért amennyire fontos, hogy a kitelepítés bonyodalmainak megértésekor figyelembe vegyük az 1930-as években felerősödő és a háború végére kulminálódó, a hazai közéletet feszítő indulatokat, illetve a háború végével előállt új nemzetközi rendet, annyira fontosnak tartom annak tudatosítását is, hogy a kitelepítést már a szovjet mintákat követő belügy vezényelte le. Jól tükrözi ezt az 1930-as években a GPU-nál kiképzett Péter Gábornak, a politikai rendőrség vezetőjének a kötetben közölt tervezete 1946 januárjából: „Az eddigi kitelepítési gyakorlaton, javaslatunk szerint, ezen a ponton kell a leggyökeresebb változtatást eszközölni: a beérkező karhatalom kapja meg a már előre előkészített végleges kitelepítési névsort, s más dolga ne legyen, mint a községet lezárja, a névsor alapján a kitelepítendőket összeszedje és bevagonírozza.” (618.) E szempont kiegészíthető azzal a paradoxonnal is, hogy míg a kitelepítés egy új magyar gazdaközéposztály helyzetbe hozását célozta, addig a gyakorlatban csak a „sváb” vagyon elherdálását eredményezte. Megfontolandó, hogy e jelenséget Szolzsenyicin nyomán a lopakodó szovjetizálás kísérőjelenségeként is értékeljük. Szolzsenyicin hívta fel a figyelmet arra, hogy az 1920-as években a berendezkedő szovjet hatalom azért volt elnéző a lopással szemben, mert az elsősorban a felszámolásra ítélt magántulajdont sújtotta, ami az osztályellenségnek kikiáltott csoportok esetében részükről még üdvözlendő is volt. A kitelepítési politika eredményességét az is erőteljesen meghatározta, hogy a szovjetek által ellenőrzött új hazai kormányzati elit a potsdami megállapodást nemzetközi jogi keretként értelmezte, de a fentebbi módon, szovjetizált tartalommal töltötte meg, felismerve, hogy az Egyesült Államokat a sok egyéb háború végi feszültséggóc mellett, ez a probléma nem érdekli. E helyzetet, amelyben a kis nemzeti kormányok lényegében szabad kezet kaptak, jól szemlélteti Szegedy-Maszák Aladár washingtoni követnek az úgynevezett csehkérdés kapcsán íródott levele 1946 márciusából: „Ez végeredményben az európai részletkérdés kelet-európai részletkér-