Századok – 2020
2020 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Monarchia vagy rendi állam? Gondolatok a késő középkori magyar állam jellegéről
PÁLOSFALVI TAMÁS 137 mert az oszmán-törökök már a halálos kór korai stádiumában végzetes csapást mértek rá, és így megkímélték a méltatlan agóniától.7 A teória kulcskategóriája az állam sorsát meghatározó két erő: királyi hatalom és rendiség küzdelme. Mint a végeredményből látható, Magyarországon a harc nem az erős királyi hatalom javára dőlt el, és ez évszázadokra meghatározta a fejlődés irányát. A magyar történetírás eddig csupán arra a kérdésre kereste a választ, hogy mikor kezdődött e küzdelem, és pontosan kik között is zajlott. Szekfű Gyula eredetileg németül megjelent magyar államtörténetében a rendi állam korát Magyarországon a 13. századtól számította, és a királyi uradalmak eladományozásával hozta összefüggésbe. Az Árpádok kihalásának idejére a „nagybirtokosok hatalma már annyira megnőtt, hogy azt szinte a késő középkor önálló német fejedelmeinek hatásköréhez hasonlíthatjuk”.8 Ennek oka, hogy a nagybirtokosok célja nemcsak a birtokszerzés, hanem a királyi jogok kisajátítása is, és ily módon uralmuk területi alapokra helyezése. A magyar nagybirtok kifejlődése alkalmasint megállítható, de visszafordíthatatlan hatást gyakorolt a magyar állam fejlődésére. A „feudális” nagybirtokosok hatalmát ettől kezdve csak korlátozni lehet, megtörni nem, ami permanens harchoz vezet a királyi hatalommal. A magyar Anjou uralkodók, „reálpolitikusok” lévén, elismerték, törvényessé tették a nagybirtok hatalmi állását, és „az állam céljai érdekében közreműködésre késztették” azt. „A rendiség akkor született meg, mikor a nagybirtoknak politikai súlya elismertetett.” 9 Az Árpádok hatalmának megroppanása óta a királyi hatalom gyengülése folyamatos, bár nem egyenletes volt. A magyar állam túlélésének záloga ezért egyre növekvő mértékben egy másik erő lett, mégpedig „a vármegyékben egyformán megszervezett nemesi rend”, amely átvette „a központi hatalom elerőtlenedett kezéből” a nemzet önrendelkezését, bármit jelentsen is ez. Ettől kezdve „a fejlődés további folyama attól függött, mennyiben lesz képes a két nemzeti tényező, a királyság és a rendiség, működésében egymást ellensúlyozni”.10 Ezen két tényező ezért folyamatos harcot vív egymással a nemzeti élet különböző területeinek „intézése vagy felügyelete” miatt, és az államfejlődés útja csak akkor zökkenőmentes, ha a két tényező egyensúlyban van. Ehhez erőteljes uralkodókra van szükség, olyanokra, mint Mátyás, akik „nagybirtokosok és köznemesség állandó harcát” csillapítják. Az ilyen kormányzat azonban ellenhatást kelt, feléleszti a 7 Vö. Engel P.: Szent István birodalma i. m. 287., illetve Uo. 235., ahol a szerző már Szerbia 1438– 1439. évi oszmán elfoglalását és a párhuzamos magyarországi betöréseket is „az új, nemesi Magyarország” védekezésre való képtelenségével magyarázza. 8 Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történeti tanulmány. Bp. É. n. (Reprint: Bp. 1988.) 55. 9 Uo. 60. 10 Uo. 68–69.
