Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
MENNYIBEN ISMERHETŐ MEG AZ EGYÉN VÁLASZTóI MAGATARTÁSA? 1326 a kormánypárti, német származású Kühne Lóránt gyáros és a keresztényszocialista, akkor pártonkívüliként induló Giesswein Sándor küzdött a mandátumért. „Tekintve, hogy Magyaróváron élt a megyei, járási, városi közigazgatást működtető hivatalnokréteg, itt Kühne jó esélyekkel indult el, míg a német többségű, falusi-kisvárosi jellegű, döntően kereskedők, kisiparosok és kigazdák lakta Mosonban inkább Giesswein győzelmére lehetett számítani” – írja Paár. (170.) De miért nem nézte meg legalább a könnyen elérhető települési választási adatokat? Azok ugyanis éppen azt mutatják, hogy Giesswein Magyaróváron győzött 60%-os szavazataránnyal, míg Mosonban Kühne 73%-kal, és így Moson lett az utóbbi jelölt legjobb települési eredménye. A nyílt szavazásnak köszönhetően pedig részletesen meg lehetett volna vizsgálni, hogy mi magyarázhatja a kutatót is meglepő eredményt, azaz milyen volt a két jelölt tábora. A szerző által említett foglalkozási csoportok (hivatalnok, kereskedő, kisiparos, kisgazda) tényleg úgy szavaztak volna, ahogy a szerző sugallta? Ki mellé álltak a(z ipari) munkások? A nők jobban támogatták a keresztény jelöltet, ahogy azt a szakirodalomra hivatkozva Paár állítja? Úgy gondolom, hogy ebből is lehetett volna egy jó esettanulmányt készíteni. A szerző azonban megelégszik azzal az általános és felületes magyarázattal, miszerint végül, ha kevéssel is, de azért győzött Giesswein a kerületben, mert ő már 12 éve képviselte a helyieket a parlamentben, míg ellenfele homo novus volt a politikában. (171.) A szavazási listák feldolgozásával az egyén választói magatartását vizsgáló módszeren kívül szóba jöhetett volna még a kisebb területek (szavazókör, település) választási, illetve társadalmi és földrajzi adatainak összehasonlítása is. Paár a szakirodalom ismertetésénél jelentős teret szentel a választási földrajznak, ennek ellenére csak egy komolyabb próbálkozást tett, hogy azt a saját területén alkalmazza. A már említett 1935-ös győrszentmártoni választáson nézett meg településsoros adatokat és kapcsolta össze (társadalom)földrajzi jellemzőkkel. A hipotézise jó és érdekes: a kerület hegyi fekvésű községei szegényebbek, mint a dombságok közöttiek, és az 1930-as évek válsága súlyosabban érintette őket, ezért ott a nemzetiszocialista jelölt jobban szerepelt. Ugyanakkor felvetését nem elemezte alaposan, a főszöveg két bekezdése (181.) és a Függelék kapcsolódó táblázata (268–272.) több hibát és főleg hiányosságot tartalmaz. Az alapvető probléma tehát az, hogy nincs kidolgozott módszertana, csak egyedi példái: egyes „hegyi” falvak, amelyekben a szélsőjobb sikeres volt, szembeállítva egy „lenti”, kormánypárti faluval. Ez esetben az igazi vizsgálathoz azonban az összes községet be kell sorolni a fenti két kategóriába, és e kategóriák átlagát összehasonlítani. Emellett figyelembe kell venni más lehetséges tényezőket, akár egyedi eseteket is. Így Sokorópátkáét, ahol az akkori választáson 98%-ot szerzett a nemzetiszocialista jelölt. Az elsöprő helyi siker azonban nyilvánvalóan összefüggésben volt a jelöltek személyével, de a történet megértéséhez vissza kell mennünk az előző választásra. 1931-ben Sokorópátkai Szabó István, a kerület régi képviselője már nem tudott mandátumot szerezni, bár a saját falujában majdnem minden szavazatot (94%) megkapott. Legyőzője, a szintén kormánypárti Csikvándi Ernő 1935-ben is újra mandátumot szerzett, immár Pálffy Fidéllel
