Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
IGNÁCZ KÁROLY 1319 adatainak statisztikai összevetésére. Itt kap helyet ugyanakkor a fővárosi választójogosultak számának és arányának – 1881-ben 20 000 fő, ami a népesség 5,6%-a – általános bemutatása. A képviselőjelölteknél az összes budapesti kerület vizsgálatára kerül sor egy tágabb, 1865 és 1887 közötti időszakban. Az így képzett 75 fős csoportot (teljes felsorolásukat a Függelék tartalmazza) elsősorban saját jellemzőik (pártállás, foglalkozás, nemesi származás stb.) alapján mutatja be a szerző, és nem veti össze az eredményeket egy másik (kontroll) csoporttal. A végső következtetése itt elég általános: „A legnagyobb esélye a győzelemre [...] azoknak a kormánypárti képviselőjelölteknek volt, akik tagjai voltak mind az országos, mind a fővárosi politikai elitnek, és mindemellett erős városrészi érdek érvényesítő képességekkel is rendelkeztek” (120.), de a részletek érdekesek. Így például az a sajátosság, hogy az ellenzéki jelöltek a nyolcból csak két választáson, 1869-ben és 1878-ban indultak győzelmi esélyekkel, valamint ezzel összefüggéseben az, hogy számos esetben kormánypárti jelöltek éles küzdelme zajlott, ahol országos és helyi érdekek, illetve városrészi érdekcsoportok csaptak össze. A negyedik, legnagyobb terjedelmű fejezet immár a kiválasztott három kerület 1878 és 1884 közötti választásainak eseményeit ismerteti. A választási magatartás egyénekig lebontott későbbi vizsgálata mellett a kötet fő erénye a választási kampány részletes, társadalomtörténeti nézőpontú elemzése. A magyar választástörténeti munkákban a kampányok bemutatása korábban mellékes témának számított, jellemzően a pártprogramok és jelszavak ismertetésére, illetve a korabeli sajtótudósítások és -értékelések átvételére terjedt ki. Gerhard Péter így úttörő tevékenységet végzett, először egy 2011-es tanulmányában,3 amikor a társadalmi gyakorlatokat, a (városi) térhasználatot helyezte a kö zéppontba és szélesebb forrásbázison önálló elemzést szentelt a kérdésnek. A vizsgált (a modern választási hadjáratok előtti) korszak kampányaiban a közterület még alárendelt szerepet játszott Budapesten, bár a képviselőjelöltek éppen az utcai jelenléttel igyekeztek bizonyítani a tömegtámogatottságukat. Erre elsősorban a kampány elején és legvégén került sor: a jelöléskor a választókerületet átszelő körmenetek, a választás napján pedig a szavazóknak a szavazóhelyiséghez történő közös, sokszor ünnepélyes, zenés vonulása ezt a célt szolgálta. De a jelöltek más eszközökkel is igyekeztek megjelenni a közterületeken: a választók mozgósítását szolgálták a kampányrendezvényekre invitáló falragaszok, a röplapok és az elkötelezett választók által a házakra és egyéb helyekre kiakasztott pártzászlók. A kampányesemények nagy része azonban a jobban kontrollálható félnyilvános vagy magánterületekre korlátozódott, úgy, hogy a különböző jelöltek között bizonyos eltérés mutatkozott: a kormánypártiak inkább a város(rész) reprezentatívabb, míg az ellenzékiek a kevésbé tehetős helyeit választották. Utóbbiak megpróbálták a nyilvános, utcai népgyűlésekkel és az ott megjelenő hangos tömeggel is demonstrálni erejüket, és ezeken 3 Gerhard Péter: A választás topográfiája. Az 1878-as pesti országgyűlési képviselő-választás korteshadjáratának térhasználata. Korall 2011. 45. sz. 136–161.
