Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
AZ ÖNMAGÁRA IRÁNYULó TEKINTET 1302 megismerésnek ezzel egy olyan elmélete és gyakorlata jött létre, amelyben az időbeli távolság döntő tényező, mert az teszi egyáltalán lehetővé a megismerést.33 Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy a történetírás legalább részben a történelmen kívüliként tételezte magát, vagy pontosabban egy múlt utáni időpontba, azaz a jelenbe helyezte magát. A múlt és a jelen közötti törés tételezése biztosította, hogy a már elmúlt, tanulmányozandó események a jelentől független, önálló léttel bírjanak. Mint külső tárgyak csak a történelem lezárt korszakai létezhettek a történész elemző tekintete számára. A történész jelene és az attól alapjaiban különböző múlt közötti távolságra szükség volt ahhoz, hogy a történeti módszertan működhessen. Múlt és jelen alapvető különbségéből következett, hogy a jelen sem állandósulhatott; a jövő nyitott volt. A jelen egy korábbi korszak immár elmúlt jövőjeként egykor épp úgy előre jelezhetetlen volt, mint ahogy a jövő megjósolhatatlan a jelen jelenből. A történeti változásnak ez a hite, amely szerint a várakozási horizont, bár összefüggött vele, mindig különbözött a már tapasztalttól, hiányzott az idő korábbi felfogásából, amely nem várta, hogy a folyamatban lévő események minőségi változást hozzanak az emberek és a dolgok világában.34 Csak a 18. század végén, amikor kezdték úgy tapasztalni, hogy a jelen radikálisan különbözik a múlttól – s ennek alapján feltételezték, hogy a jövő is eltér majd a jelentől –, csak ekkor tudott megjelenni a történeti diszciplína, amely a már lezárult, változtathatatlan múltat tanulmányozta a múlton túl lévő jelen perspektívájából. Ez a történetírás nem vállalkozhatott a jelen történeti elemzésére, mert tekintete csak a már lezárult múlt felmérésére volt alkalmas, módszerei csak a régebbi múltból megmaradt források értelmezésére voltak hivatottak.35 Ahogy Arthur C. Danto arra a panaszra válaszul, hogy a törté nészek nem tudják személyesen megtapasztalni azokat az eseményeket, amelyeket tanulmányoznak, megfogalmazta: „a történelem lényege éppen az, hogy nem úgy tud a történésekről, ahogy a tanúk, hanem úgy, ahogyan a történészek, azaz későbbi eseményekkel is összefüggésben és egy nagyobb időbeli egység részeként”. 36 A múlt, jelen és jövő hármas struktúrájából azonban nem pusztán a múlt és a jelen közötti szakadék játszott szerepet a tudományos történetírás felemelkedésében. A jövő nyitott volta a történetírás szempontjából nem csupán a múlt és a jelen 33 Michel de Certeau meglátása szerint az idő egyszerre lett tárgy és mérési eszköz a történészek számára. Michel de Certeau: Histoire et psychanalyse entre sciences et fiction. Paris 1987. 89. 34 Lásd pl. Danto elemzését Thükudidész időfelfogásáról. Arthur C . Danto: Analytical Philosophy of History. Cambridge 1968. 22– 23. 35 Lásd Etzemüller, T.: „Ich sehe das, was Du nicht siehst.” és Theo Jung: Das Neue der Neuzeit ist ihre Zeit. Reinhart Kosellecks Theorie der Verzeitlichung und ihre Kritiker. Moderne. Kulturwissenschaftliches Jahrbuch 6. (2010/2011) 172–184. 36 Az eredeti: “the whole point of history is not to know about actions as witnesses might, but as his torians do, in connection with later events and as parts of temporal wholes.” Danto, A. C.: Analytical Philosophy i. m. 183.
