Századok – 2019
2019 / 5. szám - A MAGYARORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MÉLYRÉTEGEI - Sipos András: Házbizalmiak naplója 1919-ből. A proletárdiktatúra alsó szintű hatalmi szervéről egy pesti bérház példáján
SIPOS ANDrÁS 863 Az ellenállás olyan erős volt, hogy a háromszínű jegyrendszer bevezetésétől végül eltekintettek, de a lakók kategorizálása a Gyár utca 26-ban is megtörtént. A bizalmi napló két különböző listát is megőrzött, melyek pontos dátuma nem ismert, de mindkettőnek május végén kellett készülnie néhány napos eltéréssel. Statisztikailag nem vethetők össze, mivel az első lista csak a főbérlő családfőket tartalmazza, a másik az albérlő és társbérlő háztartásfők jó részét is. Érdekes, hogy ebben a tipikusan polgári összetételű házban egyetlen családfő sem volt, akit a C) kategóriába, azaz ellátási szempontból a burzsoáziához soroltak volna! A korábbi listán a Mellinger fivérek neve mellé először C betűt írtak ugyan, de ezt utóbb B-re, azaz a szellemi proletárok kategóriájára javították. (ráadásul jogosultságuk igazolója maga Mellinger Dávid volt, amit eszerint elfogadtak, holott a cég nagykereskedésként ekkor elvileg nem is működhetett volna.) Egy másik kereskedő, Lénárd Mór hadirokkant tisztviselő rokonát családtagból „családfenntartó társbérlő” státuszba emeltette, és az ő révén a család egyenesen vörös színű jegyre szerzett jogosultságot. Hasonlóan járt el Burger Géza ügyvéd, akiről már említettük, hogy a Vörös Őrség bűnügyi osztályán szolgáló György nevű rokonát tette társbérlővé, és a bizalmiakkal igazoltatta, hogy ő a családfenntartó. A két első kategória közül általában mindenkit papírforma szerint a rendelet alapján soroltak be a neki megfelelőbe, azonban többen is javítani tudták eredeti pozíciójukat azzal, hogy a családfői „rangot” igyekeztek a legkedvezőbb helyzetű családtagra ruházni. Ez természetesen csak úgy lehetett sikeres, ha a házbizalmiak messzemenően a lakók kezére jártak ebben. A lakótér feletti rendelkezés tekintetében a házbizalmiakat nem ruházták fel döntési jogosítvánnyal, de szerepüket informátorokként nélkülözhetetlennek tekintették, és természetesen elsősorban nekik kellett helyben kezelni a régi lakók és a beköltöztetettek közötti konfliktusokat is. Mint említettük, a lakásrekvirálás rendszere 1918 őszétől élt. A proletárdiktatúra ebbe elsősorban azzal hozott radikálisan új elemeket, hogy a lakótér elosztásának kritériumává egyértelműen az osztályszempontot tette, általános érvénnyel meghatározta az indokolt lakásszükséglet felső határát, és kötelezővé tette minden e feletti lakóhelyiség igénybevételét, akár a lakás konyhájának és mellékhelyiségeinek megosztott használatával is.37 Miután a súlyos lakáshelyzet olyan robbanásveszélyes társadalmi és politikai konfliktusforrás volt, hogy érdemi javítását rövid időn belül a diktatúra megszilárdulása egyik feltételének tekintették, a Forradalmi Kormányzótanács április 8-án Szamuely Tibort és Vágó Bélát diktatórikus felhatalmazással bízta meg a lakásügyek rendezésével. A „diktatúrán belüli diktatúra” azt jelentette, hogy intézkedéseikhez semmilyen más szerv jóváhagyására nem volt szükség. A lakásügyi 37 Nagy Ágnes: Korlátozott lakásfogyasztás i. m. 233–234.
