Századok – 2019

2019 / 4. szám - ÁLDOZATOK, EMLÉKEZET, JÓVÁTÉTEL A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZTKUTATÁS ÚJ IRÁNYAI - Huhák Heléna: Koncentrációs tábor mint tértapasztalat. Bergen-Belsen, 1944–1945

HUHÁK HELÉNA 649 is meghatározó jelentősége van. Ez elmondható Holländer Margit naplójáról is. Gyakorlati szempontból nem volt lényegtelen, hogy a táborok között vagy éppen a táboron belül milyen terepen kellett haladniuk a gyalogmenetben hajtott fog­lyoknak. Margit is érzékenyen reagált az utazásra, többször leírta nemcsak az út menti természeti környezetet, hanem az utak állapotát is. A táboron belül a Lagerstraßénak összetett szerepe volt. A büntetésekkor a hegyes köveken kellett térdepelni, de járni sem volt könnyebb rajtuk, mivel az apró kavicsok felsértették a lábát. Emellett az Appellplatz és a lágerút nyitottsága számos veszély forrásává vált a sötét, zsúfolt barakk védelméhez képest. Sokszor verték meg az embert, rávágtak egy bottal az arra járó őrök, ha nem ment elég gyorsan, ha útban volt, ahogyan Margit is, aki a 37-es lábára akkora férfibakancsot kapott, amelyben képtelen volt normális tempóban haladni. „ Azt hittem, sohasem lesz vége az útnak. A lábam már alig tudtam emelni, rettentően fájt. [...] A fájdal­mam mellett valahányszor ránéztem a lábamra, nem bírva magammal, nevetőgör­csöt kaptam annak a gondolatára, mi lenne, ha az otthoniakból valaki meglátna. A katonák a hosszú úton rajtam röhögtek, ha lemaradtam, rám vágtak.” 30 A lágert keresztülszelő úthálózat azonban az információszerzés, a találkozás, a kapcsolatfelvétel helye is lehetett, amelynek az, ha a családtagokat, rokono­kat hosszú hetek, hónapok utáni viszontláthatták, erős és sokféle érzelmi tölte­tet adott. Az út tehát nemcsak elválasztott, alkalomadtán össze is kötött. „A két csoport között az úton targoncás leányok köveket hordtak, Bözsi szeretett volna üzenni az anyjának, de ő nem mert. Én kivettem egy lány kezéből a targoncát és odaszóltam a másik csoport felé. Ekkor odasúgtam Bözsi mamájának, amit Bözsi üzent: vigyázzon magára, mert életben kell maradni, erősnek kell lenni. Mondtam, hogy próbáljon átjön­ni, de már nem sikerült neki.” 31 A fiatal lány kezdetben táborlakó Häftlingként, majd a DP Campbe került szabad emberként és elhunyt sorstársait gyászoló emlékezőként is rója ugyan­azokat a kilométereket. 1945 szeptemberében az úton gyalogló férfiak és nők emlékeinek felelevenítésével az idősíkok és az út különböző tapasztalati rétegei egymásra rakódtak: „Fél óra múlva jön egy kislány, hogy sírkőavatás lesz a halál ­lágerben.32 Elmentünk a Boriskával ketten. Azon az úton, ahol pont ma egy éve, hogy mentünk. Útközben találkoztunk 3 zsidó fiúval. Az egyik mesélte, hogy a 30 Lágerutazás i. m. 61. 31 Uo. 54–55. 32 A Wehrmacht/SS katonai kőbarakkok egy mérföldnyire voltak a láger fabarakkjaitól. Utóbbiakat a brit katonaság irányítása alatt 1945. április-májusában megsemmisítették, a területet megtisztították, a felálló német hatóságok az utolsó épületmaradványokat is eltüntették, s fákat, cserjéket telepítettek ide a Lüneburger Heidéről. Rainer Schulze: Forgetting and Remembering: Memories and Memoriali ­sation of Bergen-Belsen. In: Belsen 1945. New Historical Perspectives. Eds. Suzanne Bardgett – David Cesarani. London 2006. 217–219.

Next

/
Thumbnails
Contents