Századok – 2019
2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK A 90 ÉVES URBÁN ALADÁR TISZTELETÉRE - Hermann Róbert: A forradalom és szabadságharc centenáriuma a magyar történetírásban
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC CENTENÁRIUMA A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁSBAN 482 kiindulni, hogy a megemlékezésnek nem szabad puszta történeti visszaemlékezésnek lenni, hanem a történeti megemlékezést szervesen össze kell kapcsolni a nemzet mai feladataival. [...] 48-nak úgy kell szerepelnie, mint a magyar népi demokrácia előfutárjának, történeti előzményének, melynek művét a magyar nép, a magyar demokrácia folytatja és betetőzi. Legyünk méltók 48 szelleméhez, tanuljunk 48-ból, kerüljük el 48 hibáit, folytassuk és tetőzzük be 48 művét, ezeknek a jelszavaknak a jegyében kell megünnepelni a centenáriumot”. Az Irányelvek II. része 1848 történeti értékelését tartalmazta. A „Mi volt 1848?” kérdésre a következő választ adta: „A magyar nép harca a feudalizmus belső bilincseinek lerázására és a 400 éves idegen uralom megdöntésével az ország függő gyarmati helyzetéből való felszabadulásra. Nemzeti függetlenség és jobbágyfelszabadítás: ez volt 48 két fő célja .” [Kiemelés az eredetiben.] A továbbiakban hangsúlyozta a magyar 1848 nemzetközi beágyazottságát, s a nemzetközi eseményeknek a magyar forradalom kibontakozására gyakorolt pozitív hatását, a 2. alpont szerint az emlékezés és az ünneplés középpontjába Kossuth alakját kell állítani, a 3. alpont szerint pedig anélkül, „hogy Széchenyi, Deák, Batthyány Lajos történelmi érdemeit tagadnók, anélkül, hogy kegyelet nélkül emlékeznénk meg róluk, ki kell mondani határozottan, hogy Kossuth politikája volt a helyes Széchenyi, Deák, Batthyány, a 48-as békepárt és Görgey politikájával szemben”. A 4. alpont szerint ugyanakkor hangsúlyozni kell a pesti népnek, a márciusi ifjúságnak és vezetőinek, a pesti népre támaszkodó radikálisoknak, s „a parasztság vezetőjének, Táncsicsnak szerepét”, anélkül azonban, hogy lekicsinyelnénk azoknak a vezetőknek a szerepét, „akik nem a forradalmi népmozgalomból, hanem a nemesi reformmozgalomból nőttek ugyan ki, vele forrtak össze, de a döntő pillanatban a nép ügye mellé, a nemzet élére álltak (Szemere Bertalan, Csányi László)”. Az 5. alpont szerint ugyanakkor „kegyelettel és történelmi mértéktartással bírálni is kell 48 gyengeségeit”, elsősorban azt, hogy a jobbágyfelszabadítás nem elégítette ki a néptömegek alapvető követeléseit. „48 bukásának tehát nemcsak a külső ellenforradalmi túlerő volt az oka” – folytatja a 6. alpont, „hanem az is, hogy a forradalom és szabadságharc vezető rétege, a középbirtokos nemesség nem tudott valóban következetes lenni a nép és a nemzet ügyének összeforrasztásában”. Révai emellett a bukás (nem a vereség!) fő okai közé sorolja „a magyar nagybirtokos arisztokrácia nemzetárulását” is. A III. rész a magyarok és a magyarországi nem magyar nemzetek tragikus összecsapását értékeli, aminek objektív oka az volt, hogy a nemzeti mozgalmak természetszerűleg egymás riválisai és ellenfelei voltak. De akadtak szubjektív okok is, így például „a nemzetiségek vezetőinek és a magyar szabadságharc vezetőinek hibái”. A 2. alpont hangsúlyozza, hogy a „48-as magyar szabadságharccal rokonszenvezett az egész akkori haladó emberiség”, a 3. alpont
