Századok – 2019
2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK A 90 ÉVES URBÁN ALADÁR TISZTELETÉRE - Hermann Róbert: A forradalom és szabadságharc centenáriuma a magyar történetírásban
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC CENTENÁRIUMA A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁSBAN 480 egyik első kötete, Beniczky Lajos 1848–1849-es bányavidéki kormánybiztos és honvéd alezredes visszaemlékezésének és jelentéseinek Steier Lajos által közzétett gyűjteménye.9 Ennek kapcsán a korszak legmeghatározóbb történetírója, Szekfű Gyula fejtette ki véleményét a forradalom és szabadságharc historiográfiájáról, mondván, hogy 1918 előtt a magyar történetírás keveset tett e jelentős időszak feldolgozása és megismertetése érdekében. 10 Az 1945 után kialakuló rendszer valamennyi demokratikus (vagy magát demokratikusnak tartó) pártja 1848–1849 örökösének vallotta magát, ám ezen az örökségen mindenki mást értett. A legerősebb külső bázissal, a szovjet állam és hadsereg támogatásával rendelkező Magyar Kommunista Párt leplezetlenül törekedett az 1848–1849-es örökség kisajátítására, ám e kisajátítás nem jelentette az egész örökség vállalását. A kommunista történelemszemlélet emblematikus alakjaivá Kossuth, Petőfi és Táncsics váltak.11 E történelemszemlélet lényege abban foglalható össze, hogy 1848–1849 forradalma és szabadságharca azért nem volt képes győzelmet aratni, mert a vezetés már 1848 áprilisában kicsúszott a forradalmi erők kezéből, s noha Kossuth révén 1848 szeptemberétől egy részük ismét a hatalom közelébe került, a legradikálisabbak s ezért legtisztábban látók mindvégig kívül maradtak ezen a körön. E történelemszemlélet alapjait a Szovjetunióbeli emigrációban a rendszer későbbi fő ideológusa, Révai József rakta le a magyar forradalomról írott tanulmányaiban. Révai szakított az események mind közjogi, mind hadtörténeti jellegű periodizációjával, s helyette egy csupán a belpolitikára, azon belül is az „osztályharcra” koncentráló korszakolást alkalmazott. E periodizáció részint a Szabó Ervin által felvázolt koncepció, részint pedig a történelmet az osztályharcok történetének tekintő marxista történelemszemlélet logikus következménye volt. Mindez az 1930-as évektől kezdve kiegészült az osztályharc állandó éleződéséről szóló sztálini doktrínával, ami 1945, majd 1948 után a belpolitikai harcokban is kiváló történeti-ideológiai eszközzé vált. Miután a magyar 1848–1849-et nem az osztályharc folyamatossága és állandó éleződése jellemezte, Révai ezt az osztályharcot kénytelen volt a ténylegesen kialakulatlan magyar pártrendszeren belüli pártharcok történetévé átalakítani. Ennek logikus következménye volt aztán, hogy Révainál a magyar nemesi radikálisok 1849. március-áprilisi kiszorulása a hatalomból vált a szabadságharc 9 Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelen tései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról. (Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Emlékiratok.) Bp. 1924. 10 Szekfű Gyula: Negyvennyolcas történetünk mai állása. Napkelet 2. (1924) 8. sz. 243–253. 11 Ennek 1918–1919-es előzményeire lásd Vörös Boldizsár: 1848–1849 történelmi személyiségei – 1918–19-ben. In: Emlékezet, kultusz, történelem. Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Hudi József – Tóth G. Péter. Veszprém 1999. 45–50.
