Századok – 2019
2019 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Jeszenszky Géza: A brit külpolitika útja Ausztria–Magyarország felbomlasztásához
JESZENSZKY GÉZA 27 lehetséges, hogy be kell majd érniük az autonómiával.75 Minderre akkor került sor, amikor Lloyd George még arra készült, hogy az Ausztria–Magyarországgal kötendő különbékéről tárgyaljon. Pár nappal később azonban „az antant fővárosaiban félretették a különbéke-politikát”. 76 A felosztás brit híveinek kezdettől fogva komoly nehézséget okoztak a kelet-közép-európai népek történelmi ellentétei és az egymással rivalizáló területi aspirációkból fakadó viták. Az 1917. júniusi korfui egyezményben csak ideiglenesen sikerült áthidalni a Nagy-Szerbiát követelő szerb szövetséges és a föderatív Jugoszláviáért küzdő horvát emigránsok ellentétét. Ennél is nehezebb volt azonban az olaszok és a londoni titkos szerződés elutasításában egyetértő délszlávok kibékítése. Sidney Sonnino külügyminiszter nem titkolta, hogy a délszláv egység megteremtését olasz szempontból veszélyesnek tartja. Steed és Seton-Watson intenzív személyes fáradozásai azonban 1918. március 7-én meghozták a (csak ideiglenesnek bizonyult) eredményt: Andrea Torre olasz liberális parlamenti képviselő és Ante Trumbić, a főként horvátokból álló jugoszláv bizottság vezetője megegyezett, hogy a két nemzet kölcsönösen támogatja egymást a nemzeti egységért Ausztria–Magyarország ellen folytatott harcban. Ígéretet tettek arra, hogy „területi vitáikat a nemzetiségi elv és a népek önrendelkezési joga alapján, barátilag fogják rendezni”.77 Az egyezmény tető alá hozása után Steed az olasz frontra utazott, hogy személyesen vegye kézbe az Ausztria–Magyarország bomlasztását célzó propaganda irányítását. Feltehetőleg már értesült a különbékére irányuló tárgyalások meghiúsulásáról. Április 2-án – „tapasztalt olasz hírszerző tisztekre”, valamint brit és francia kollégáikra hivatkozva – kérte Northcliffe-től, hogy a kormány „engedélyezze a Lengyel, a Cseh-szlovák és a Délszláv Nemzeti Tanácsnak saját területük függetlenségének kinyilvánítását. [...] A háború jelenlegi kritikus szakaszában minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy megtörjük az ellenséges erők kohézióját. Talán azonnal a Háborús Kabinet elé terjeszthetné az ügyet és gyors döntést érhetne el. Ausztria– Magyarország elnyomott népeinek április 8-ai római kongresszusán közzé lehetne tenni a proklamációkat, majd ezeket az itteni fronton és az ausztriai hadsereg hátában azonnal fel lehetne használni mint »robbanékony« propagandát.” Két nappal később Northcliffe táviratot küldött az addig habozó kormány beleegyezéséről.78 Steed döntő jelentőségűnek tartotta a brit kormány döntését, Calder szerint 75 Calder, K. J.: Origins i. m. 178–179.; Seton-Watson, H. and C.: New Europe i. m. 260. 76 Ormos M.: Padovától Trianonig i. m. 22. 77 A tárgyalások részletesen ismertetését és az egyezmény közlését lásd Steed, H. W.: Thirty Years i. m. II. 181–185., illetve Seton-Watson, H. and C.: New Europe i. m. 247–251. 78 A táviratváltás lelőhelye: FO 371/3134/59242. Közli Z[byněk] A[nthony] B[ohuslav] Zeman: The Break-Up of the Habsburg Empire 1914–1918: A Study in National and Social Revolution. New York 1961. 359–361., összefoglalja Seton-Watson, H. and C.: New Europe i. m. 264.
