Századok – 2019
2019 / 2. szám - NŐI KOMMUNIKÁCIÓS MÉDIUMOK, TEREK ÉS RITUÁLÉK A 16–18. SZÁZADBAN - Lengyel Tünde: Esettanulmány a kora újkori női műveltség kérdéséhez. Elvárások, lehetőségek, határok
LENGYEL TüNDE 249 A példák azt mutatják, hogy minden esetben érdemes, sőt fontos konkretizálni, mit is értünk pontosan azon, ha egy kora újkori asszonyról azt állítjuk: művelt volt. Tény, hogy a kora újkorral beköszöntő reneszánsz a főúri magánnevelésben nem változtatta meg gyökeresen sem a fiúk, sem a lányok nevelésének gyakorlatát, de a leányok/nők művelődésében érezhető bizonyos elmozdulás. Míg a fiúgyermekek az otthoni magántanítás, illetve „háziskola” elvégzése után rendszerint intézményes oktatásban részesültek, majd a szerencsésebbek külföldi utazásokkal is gyarapíthatták tudásukat, addig a lányoknál az előrelépést a betűvetés és olvasás elsajátítása jelentette. A fennmaradt források szűkszavúsága miatt csak nagyvonalakban tudjuk konkretizálni, mi volt a lányok tanításának tartalma és módszere. Rendszerint az írás és olvasás alapjait tanulták meg, a nyelvtudás pedig a környezettől függött – többnyelvű országrészeken természetes volt a környéken beszélt nyelvek elsajátítása (legegyszerűbben a mindennapi használatban a szolgálókkal, illetve kisgyerekekkel). Más nyelvet viszont nemigen tanultak. Az sem volt ritka jelenség, ha a külföldre férjhez adott leány férjével eleinte tolmács segítségével kommunikált. A lányoknak legfeljebb imakönyvet hoztak ajándékba, azt olvasták, mégis sokan asszony, még inkább özvegy korukban támogatták a könyvkiadást, könyvfordítást, ami részben vallásosságukból fakadt (hiszen a korban leginkább egyházi tematikájú nyomtatott kiadványok jelentek meg), részben elhalt férjük e téren végzett „mecénás” tevékenységét folytatták (leginkább hagyományőrzésként). A korban azonban sem a szélesebb társadalom, sem a szűkebb család nem követelte meg a nőktől, hogy túllépjenek a megszokott műveltségi határokon. Az asszonyok, amíg házasságban éltek, nem is érezték a szükségét, hogy kilépjenek a hagyományos női szerepkörből, amelyet anyjuk és az egész női rokonság életéből ismertek. Úgy tűnik, hogy ezt a modellt széleskörűen elfogadták, még ha számos ettől eltérő pozitív és negatív példát fel is tudunk mutatni, akár Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya,59 akár egy mezővárosi lelkész, Miskolczi Csulyak István és felesége,60 valamint más házaspárok esetéből. A női műveltségben a tényleges változást csak a 18. század hozta meg, amikor a vidéki udvarházakból, kastélyokból átköltöző „felsőbb” társaság kommunikációs és értelmiségi bázisaként létrejöttek a városi „szalonok”. 59 Tóth István György: „Aki ahhoz szokatlan, el nem kerülheti a főfájást miatta“. Írni tanuló nemesaszszonyok a 16–18. századi Nyugat-Magyarországon. In: Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Bp. 1993. 61–62. 60 Péter Katalin: Az olvasó nő eszménye a 17. század elején. In: A középkor szeretete. Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona tiszteletére. Szerk. Klaniczay Gábor – Nagy Balázs. Bp. 1999. 323–332.
