Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században (Vigh Barbara)
227 TÖRTÉNETI IRODALOM Lukács Anikó NEMZETI DIVAT PESTEN A 19. SZÁZADBAN Budapest Főváros Levéltára, Bp. 2017. 296 oldal A 19. századi nemzeti öltözet nemcsak a szűken vett viselettörténet keretében tárgya a hazai történeti vizsgálatoknak, hanem művelődés-, mentalitás- és gondolkodástörténeti kutatások is jócskán irányultak a feldolgozására. Lukács Anikó is a „nemzeti divat” témájának különleges jelentőségével indokolja saját vizsgálatát, de természetesen a munka legfőbb eredményei a szakmai nézőpont újszerűségével hozhatók összefüggésbe. A kötet ugyanis – mely a történész 2011-ben megvédett doktori disszertációjára épül, és egyes részei külön tanulmányban is olvashatóak – csak közvetetten foglalkozik a nemzeti divat mibenlétével és történetével. A vizsgálat főként arra kérdez rá, vajon „miként lehet egy anyagi természetű tárgy az elvont közösség, a nemzet megtestesítője és építője” (52.), hogyan próbálták meg rávenni a korabelieket viselésére, s milyen üzleti érdekek húzódhattak meg a felöltése mellett szóló érvekben. A válaszokhoz különböző jellegű, különböző nézőpontból született szövegeket elemez a szerző. A kötet elsődleges forrásait a pesti sajtótermékek azon divatról szóló írásai és ábrázolásai jelentik, melyek a nemzeti öltözetről szóló diskurzus megélénkülésének időszakában keletkeztek. Az elemzés tárgyát tehát egyrészt az 1830–1840-es években, másrészt az 1850–1860-as években főként a divatlapok hasábjain kibontakozó párbeszéd adja. A két disputa elkülönítése mindenképpen szükségesnek látszik, hiszen a 19. századi magyar nemzeti öltözet – melynek elemei férfiöltözék esetében „elsősorban a magyar nadrág-dolmány-mente összeállítás [...], az ékítmények közül leginkább a zsinórozás, amely önmagában is biztosíthatta bármely ruhadarab magyarosságát, továbbá az arany-ezüst csatok, prém, kard, nemzeti színek, a csizma és a sarkantyú”; női viselet esetében „a zsinóros selyem vagy bársony magyar derékon és fehér ingvállon kívül a kötény, a magyar fejkötő vagy párta, a jellegzetes zsinórozás, a kettős ujjak, a prém” (68–69.) – e két időszakban nem egyformán terjedhetett el az országban. A reformkorban a nemzeti öltözet divatként jelent meg a lapokban, ám a mindennapokban inkább óhaj, mintsem realitás lehetett. A cikkek száma és a képi világ alakulása alapján ítélve „a nemzeti” valódi divattá csak az 50-es években válhatott. A magyar divat története ekkor 10 évet ölelt fel (1859‒68), ám a propagálók már azt szerették volna, „ha a nemzeti öltözet nem válik divattá, ha a magyarok nem divatból, utánzási vágyból, hanem meggyőződésből, az ősök iránti tiszteletből, a nemzethez való tartozásuk kifejezéseként öltöznek magyarba” (141.). Vizsgálatában tehát Lukács Anikó igyekszik a két időszak közötti változásra felhívni a figyelmet, miközben a két diskurzust önmagában is elemzés alá veszi, a vitás pontokra, visszatérő kérdésekre helyezve a hangsúlyt, melyek többek között az egyes ruhadarabok magyaros jellege, a nemzeti öltözet funkciója vagy éppen terjesztésének módja mentén alakultak ki. A diskurzusok feltérképezése során szövegek gondolatmenetét rekonstruálja, gondolati sémákat tár fel, ugyanakkor az írások egykor volt jelentésének is nyomába szegődik. A nemzeti öltözet ugyanis materiális valójában „egy koncepció hordozására szolgált”, így a geertz-i értelemben vett szimbólumként tekinthetünk rá. Bár ez a fogalom a 19. századi magyar nyelv szótárában még nem szerepel, a „jelkép” szócikknél hasonló értelmezést találunk. A magyaros viselet – melynek többletjelentését a lapok is hangsúlyozták – tehát egy nemzeti jelkép volt a korban, a magyar nemzeti önállóság, az összetartozás, a nemzeti jelleg kifejezője. Ábrázolásával éppen ezért a magyar nemzetet jellemezni lehetett, ahogyan azt is ki lehetett fejezni általa, milyen szerepet szánnak neki a nemzetek sorában. A magyaros viselet tehát a nemzeti önkép kialakításának eszköze lett, így az öltözet kérdését a szerző elsősorban a nemzetépítésről szóló diskurzushoz köti, amit az is indokol, hogy a sajtóban megjelent írások a
