Századok – 2018
2018 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Frank Tibor (szerk.): Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről (Kolontári Attila)
466 TÖRTÉNETI IRODALOM a történetek valamiképp mégis egymásra épülnek: Gyökerek , Térfoglalás , Cárok birodalma . A Szovjetek uniója című fejezet végén a kérdőjel pedig több irányú továbbgondolásra is lehe tőséget ad. Kapcsolódhat egyrészt a szovjetek kifejezéshez, ami tanácsokat jelentett, melyek helyi, társadalmi önszerveződési formaként jöttek létre (de ebbéli funkciójukat a kiépülő pártállami, majd személyi diktatúrában nagyon hamar elveszítették), valamint köthetjük az unióhoz is, ami utalás arra, hogy itt valójában nem szuverén államok társulásáról, hatáskörök önkéntes átadásáról, hanem egy centralizált, felülről szervezett birodalomról van szó. A tanulmányok szerzői a hazai ruszisztika–szovjetológia egymást követő generációinak neves képviselői. Az írások között vannak átfogó jellegűek, melyek egy egész korszakot vesznek górcső alá (Font Márta, Filippov Szergej), vannak olyanok, melyek a birodalomépítés, terjeszkedés egy-egy fontos szeletét mutatják be részleteiben (Szili Sándor, Varga Beáta, Gebei Sándor stb.). De még a birodalmiság szempontjából marginálisnak tűnő résztémák is fontos esettanulmányok a rendszer működésének megértéséhez. (Ismertetésemben valamennyi tanulmányra nem fogok kitérni.) Szvák Gyula írásában felvázolja azokat a kereteket, melyeken belül az orosz történelem kutatható, értelmezhető, sajátosságai magyarázhatók. A civilizációs paradigmával szemben inkább Wallerstein világrendszer-elméletét, a centrum–periféria felosztást részesíti előnyben. Már önmagában erről is tudományos viták sorát lehet lefolytatni. Valószínűleg egyik paradigma sem képes a maga teljességében megragadni az orosz valóságot, viszont az értelmezés során egyik sem negligálható. Font Márta nagyívű tanulmányban tekinti át a kezdeteket, a Kijevi Rusz államalakulatától a Moszkvai Fejedelemségig. A fontosabb események bemutatásán túl olyan vitás és vitatott kérdésekben igazítja el biztos kézzel az olvasót, mint a normann elmélet, az orosz földek összegyűjtése. Közben berögzült és sokáig evidenciának tekintett toposzokat árnyal, például Alekszandr Nyevszkijjel kapcsolatban. Arra is rámutat, hogy a kijevi örökséggel, a kereszténység védelmével és a tatárellenes küzdelmek mítoszával szemben „Moscovia” felemelkedésében sokkal nagyobb szerepet játszott a tatár kánok támogatása, a tatár politikához való igazodás, a megerősödő Moszkvai Fejedelemség pedig számos elemet átvett a tatár hatalomgyakorlás technikájából. Gyóni Gábor rendkívül érdekes írással jelentkezik a kötetben. Moszkva és Novgorod küzdelmét tárja elénk „az orosz földek összegyűjtésének” időszakában. A demokratikusabb, a föld magántulajdonát elismerő, a fejedelem hatalmát korlátozó, vecsével, választott tisztségviselőkkel rendelkező Novgorod társadalmi-politikai modellje alternatívát jelentett a „despotikus” Moszkvával szemben. A hosszú küzdelemben végül Novgorod maradt alul, és nem kerülhette el – több hullámban – a véres megtorlást, melynek során Moszkva első ízben alkalmazta a birodalmi politika teljes eszköztárát, „melyet a későbbi évszázadokban más régiók is megtapasztalhattak”. Ennek szerves részét képezte az alulról szerveződő autonómiák teljes felszámolása, korlátlan egyszemélyi hatalom kiépítése, repressziók, megfélemlítés, pogromok, tömeges deportálások, koncepciós ügyek kreálása (és a krónikák átírása, a múlt uralására tett kísérlet is). Novgorod példája azt mutatja, hogy a szabadságszeretetnek és „demokráciának” milyen mély gyökerei vannak az orosz történelemben. A birodalom építésének, bővítésének további fázisaival több tanulmány is foglalkozik a kötetben. Szili Sándor a frontier-koncepcióhoz kapcsolódva mutatja be igen alaposan Szibéria birtokba vételének lépcsőfokait, két eltérő fejlettségű civilizáció konfliktusoktól terhelt találkozását a mozgó határ mentén, az elv és gyakorlat kettősségét a kolonizáció folyamatában. Az eseménytörténeten túl megismerjük az adóztatás rendjét (jellemzően prémadóról volt szó), vagy azt, miképp jelenik meg a cár és az orosz hódítók alakja a különböző népek mítoszaiban. Szili Sándor írásából világossá válik az is, hogy a kérdéskör vizsgálata messze túlmutat önmaga jelentőségén, hiszen a politika élénk figyelemmel kíséri a szibériai történészek paradigmaváltását, a hagyományos, Moszkva-centrikus orosz–szovjet szemlélet meghaladására tett kísérleteket.
