Századok – 2018
2018 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csurgai Zoltán – Huszár Mihály (szerk.): De Disciplina „Rusistica” I. Magyar ruszisták a hazai történeti ruszisztikáról (Szvák Gyula)
464 TÖRTÉNETI IRODALOM a „roskatag kolosszus bukásáról”, a közép- és kora újkori orosz államról és hatalmáról, a 18–19. század magyar–orosz kapcsolattörténetéről, a 19. századi Oroszország Balkán-politikájáról, portrékötet az 1917 előtti orosz közélet főbb szereplőiről, konferenciakötetek sora az elmúlt bő évtized nemzetközi konferenciáinak anyagából, megjelent a Régmúlt idők elbeszélésének régen várt kritikai kiadása, a Ruszisztikai Központ 20/25 éves jubileumi kötete és még sorolhatnánk. Sok ismertetést kifejezetten a De Disciplina „Rusistica” I. számára írtak, így adván hírt számos, addig az ismeretlenség homályában maradt műről. Ebben, természetesen tetten érhető a pécsi műhelyben készült mű összeállítóinak egyfajta „kiegyenlítési” törekvése, hiszen az új recenziók zöme pécsi kutatók könyveiről szólt, de elfogultsággal mégsem vádolhatók, hiszen például az „oroszságismeret” budapesti iskolájának a MOSZT vezetője nem kevesebb, mint 20 oldalas ismertetőt szentelt... Ebben az értelemben tehát sikerült megvalósítani a kitűzött célt: egy olyan körképet nyújtani a hazai történeti ruszisztikáról, amely a könyvek szintjén legalábbis felvillantja annak közel teljességét az utóbbi másfél évtizedben. A „történeti recepció” kérdésében már bonyolultabb a helyzet. Befogadás módszertani szempontból úttörő szerepre vállalkozott a De Disciplina, ezért nem csodálkozhatunk azon, ha ezenközben felvonultatta e rendkívül összetett műfaj megany nyi gyerekbetegségét. Talán egy tematikus bontás letisztultabb képet eredményezhetett volna. Kezdjük azzal, hogy már eleve „hozott anyagból” dolgoztak, tehát azokkal a recenziókkal, amelyek a kijelölt időszakban íródtak. Ezek a legkülönbözőbb színvonalúak, terjedelműek és felfogásúak (ahogy maguk a recenzált könyvek is). Nem egyezik még a recenzióról, mint olyanról vallott nézetük, s így célkitűzésük sem. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen a mai magyar történetírás egészében sincs konszenzus arról, hogy egy recenziónak valójában mi a feladata, s azt milyen eszközökkel kellene megvalósítania, hol a helye a recenzióírásnak a szakírásban, s általában a történész szakmában? Maradt-e becsülete, megbecsültsége, kellő legitimációja a céhen belül? Ezek a recenziók valójában ismertetések. Az esetek döntő többségében hűen és arányosan adják vissza az ismertetett művek tartalmát, alkalmasak arra, hogy az adott témában tájékozatlan (vagy kevéssé tájékozott) szakmabelit felvilágosítsák, eligazítsák. Értékelést alig tartalmaznak, vagy ha igen, akkor szinte kizárólag pozitívokat, lelki alkattól, pillanatnyi karrierpozíciótól, intézményi hovatartozástól függően, visszafogottabbakat vagy lelkesültebbeket. Kritika alig-alig lelhető fel bennük, vagy ha mégis, akkor inkább formai, technikai, szerkesztési (nyomdai) hibákra felfigyelő, esetleg bizonyos bibliográfiai adatokat hiányoló vagy terminusokat vitató tartalommal. Az igazi recenzió azonban kritika, vagy – engedjük meg – kritikus ismertetés. Ebben nem bővelkedik a szóban forgó kötet, ahogy a hazai historiográfia sem. Aminek fő magyarázó oka a szakma (még inkább annak egy-egy részterülete) zártsága, belterjessége, „békés egymás mellett” élése. Ha rosszat írsz egy kollégáról, azt teszi majd ő is, viszont a jó szóért okkal várhatsz te is elismerést. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten... Nem állítom, hogy teljesen hiányoznak a magyar akadémiai történetművelésben az érdemi recenziók, csak bántóan kevés van belőlük. S ha mégis találkozunk kritikával, akkor az leggyakrabban az úgynevezett „vitriolos” bírálat műfajába sorolható, amellyel szemben szintén joggal lehetnek fenntartásaink. Hogy a történeti ruszisztikán belül maradjunk, ilyen például Számvéber Norbert (Hadtörténelmi Közlemények 126. [2013] 571–583.) vagy Ungváry Krisztián (Századok 147. [2013] 1561–1580.) recenziója Krausz Tamás és Varga Éva Mária szerkesztette A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok 1941–1947 című munkáról. Ez esetben – egyébként hiánycikk – a bírá lói „bátorság” alapvetően abból fakad, hogy az említett két történész nem a történeti ruszisztika művelője, hanem a magyar történelem kutatója, így részint „körön kívüli”, részint nagyon is a nemzeti történetíráson belüli, ezért a „magyar” szempontok iránt sokkal „empatikusabb”, mint az egyetemes történeti megközelítés hívei. Nem szabad ugyanakkor nem elemezni azt a közeget, történelmi-politikai kontextust sem, amelyben ma a történész mesterség elhelyezkedik. Az utóbbi években a hatalom, mint
